Varró Dániel


Rondó a hatnapos lustaságról

Korán lefekszem és sokáig alszom,
míg fönt vagyok, leginkább étkezem.
Időm kopott kis egyszobányi garzon,
korán lefekszem és sokáig alszom.
Mint lánytekintet ápolt férfibajszon,
úgy csüng, oly lustán csüng a két kezem.
Korán lefekszem és sokáig alszom,
míg fönt vagyok, leginkább étkezem.



Április 17. (Napló részlet - 2000.)

Mi van ma? Április tizenhét.
A nagy hírt épp imént izenték.
Ma váltam kisdedbôl gyerekké.
Ma lett az életem kerekké.
Ma fektettek új alapokra.
Ma tört a szívem darabokra.
Ma születtem meg igazából.
Ma ízleltem meg, mi a mámor.
Ma kezdtek szúrni apróbb kínok.
Ma tudtam meg, hogy naplót írok.



Marhapörkölt a sziklakertben

Kedves Naplóm! Tavasz lett, vagy mi van?
Elveszett hitem szinte visszanyertem.
Ifjúkorom szerelmével vígan
marhapörköltözünk a sziklakertben.

Feltörni készül keblembôl a sóhaj:
míg fölöttem elszálltak itt az évek,
de jó nő lett belőle meg! De ó jaj,
szive egy német agronómusé lett.

Brazíliába hívja most a mókus
nyaralni, persze ez csupán előleg.
Ó, bárcsak volnék német agronómus!
Vinném Brazilba én is ám a nőmet.

De nem vagyok csak egy szegény poéta,
akit az élet régesrég kihörpölt,
el van lobbanva lánglelkem mióta!
s csak hülök egyre, mint a marhapörkölt.



Focizni ment az ifjú 

Focizni ment az ifjú, focizni nagy dühével,
a szép tavasz, anyácskám, miért maradt idén el?
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Focizni ment az ifjú, focizni dúlva-fúlva,
a szép tavasz, anyácskám, miért maradt el újra?
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

A szép tavasz, anyácskám, miért maradt idén el?
Honnan tudjam, fiacskám? Ez most csak egy kivétel.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

A szép tavasz, anyácskám, miért maradt el újra?
Honnan tudjam, fiacskám? A szél keletre fújta.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Na jó, csak egy kivétel, de hogy focizzak én így?
A homlokom megizzad, a nagy meleg lebénít.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Na jó, keletre fújta, de én így hogy focizzak?
A nagy meleg lebénít, a homlokom megizzad.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Unalmas őszi vers az unalomról


Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, ôszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztô volt? hú nagyon!

„Bocs, de nincs idôm momentán – mondtam perceim rohantán – régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen
át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.






Ének

melyben a költő egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is kísérletet tesz, megvizsgálja az általa használt papír és tinta minőségét, majd hősével együtt elköszön az olvasótól

Mikor a szív előnye már egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s a tollhoz
a múzsák bús, dörgőszavú fia,
a tinta mellé egy kupányi bort hoz
(mást semmiképp sem illik innia),
s ha lepkeként a mennyezetre rebben,
nincs semmi meglepõ ilyenkor ebben.

De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,
s belsõ csendjét nem sértik rút neszek,
komoly tógát akkor hiába ölt ő,
hiába szól, a hangja csak rezeg,
kezébõl ki-kihull a toll, a töltő,
s a ríme mind silány (akár ezek),
ezért a költõk felvidulni félnek,
mert abból vers sosem lehet - csak ének.

Kedvem van énekelni - mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok öröme),
e kedv komor korunkra már csak emlék,
úgy elfogyott, akár a dödöle,
az ember nem komoly húszévesen még,
de megfontolja már, hogy dudol-e,
spórol az ihlettel búsabb napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos kőlapokra.

Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek neki),
csak addig él, amíg a csillanó könny,
amíg egy durva kéz el nem keni,
addig meg könnyedén irkálok én ma -
nem is hiányzik más, csupán a téma.

No persze volna épp egy ifjú hősöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegrõl-végrõl személyes ismerősöm,
kit még a szép időkből ismerek),
magát mások közt nem találja ő sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
főként a lüktetõnek és badarnak.

Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nőit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: "hogy ragyog, no né mán..."

De, kit körébe annyi röpke báj vont,
e réveteg legényke túl szerény,
nekem meg írnom kell (közelg a fájront),
s hős nélkül mit sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tűzni Byront,
ha már a rím őt hozta pont elém
(szerencse, mert prímább hőst, mint e lordot,
hátán e kripli föld aligha hordott).

Szeszélyes, ó, a rím, akár az asszony,
és hajlik, mint a nád (vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp Önig -
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel félredobja: "régi".

Rímelni úgy szabad csak, mint a lordom -
de könnyen szórta őket el, nagy ég!,
mondhatták: "nincs már több rím erre, Gordon",
mindig talált a rímszótárba még
(ügyes kis könyv, én is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom, hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi lába).

Időznék még a rímeknél, de Milton
lenézi õket, és ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a dalt,
az olvasó is unja már, gyanítom,
"van hőse a büdösnek" mondja majd,
"mi mást akar még? feldühít egészen" -
hát jobb talán, ha versem itt bevégzem.