Versek

Babits Mihály

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenessen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő szizifuszi kő?

miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

(…)

Orbán Ottó

Oroszlán

Kisoroszlán, gömbölyded,

boldog, mikor bömbölhet.

Nagyoroszlán kevéssel,

beéri húsevéssel.

Kisoroszlán, Nagyoroszlán,

hol rohangál, hol poroszkál.

József Attila:

Mint a mezőn

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem

elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.



Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér, hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyújtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi húgát ölbe kapni
s ha a világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson -

Ó köttető, oldoztató,
most e verset megírató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választó!

Ady Endre

A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

A halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

A megátkozott ember

Levágatom a két kezem,
Mert mindig ölelni akar
S ha én karolok, vétkezem.

Csípje a nyelvem vas-fogó,
Mert mindig bántani akar
S ha én beszélek, romboló.

Lábam nagy botlás törje ki,
Mert két lábam amerre jár,
Csak mások bukását lesi.

És hunyjon el az életem,
Mert csupa-csupa kárt csinál
S ami áldás, azt temetem.

A nincsen himnusza

A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.

A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevítõ hõség,
Piros virág a Bánat
S barna-bús a Dicsõség.

Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.

A Halál ős dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bûn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.

A méz maró keserû
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.

Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

Az én mennyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Az ó-temetőben


Az ó-temetőben tegnap

Nekidőltem egy sírhant-félnek,
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Én már félig halott volnék:
Száz halál-pók nagy gonddal sző be,
Hogy juthassak méltón, csinosan
Temetőbe.
De akik tovább is élnek?
Mi lesz velük szegény balgákkal?
Akik a mély, undok, nagy sírig
Elkísérnek?

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával, 
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak 
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.



Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar



Sírni, sírni ,sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni múltat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyűt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

Ábrányi Emil

Mosoly

Mosolygott mindig. Málabús mosoly,

Melyben sugár s könny lágyan összefoly

Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánatja volt.

Nem láttam mégse, bájosabb mosolyt

Faggattam, kértem: Nos mi bántja hát?

De mást nem láttam, csak szép mosolyát Rajtam pihent a könny-áztatta szem S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem! Mint vándor-angyal járt e bús világban. Ha égre nézett, mosolyogni láttam. Úgy tetszett nékem: a magasba fönt Mosolygó szemmel társakat köszönt Utólszor láttam. Sírtak körülötte. És ő mosolygott. Némán. Mindörökre!

Edgar Allan Poe


A csend szonettje  (Tandori Dezső fordításában)

Egynémely létező, testetlenül kísértve,
Kettős életet él: el- s visszatáncol
Iker-valójába és - semmijébe,
Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.
Van ilyen csend is: tenger s partszegély,
Test s lélek. Holt vidéket jár az egyik,
Hol fennkölt bánattal friss fű vetekszik,
Hol az emlékező, könnytelen szenvedély
Már-már megnyugtatás: Ember, ne félj!
E testet-öltött csend csak a "Soha!"
Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd ikerfátuma
E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! Lápján nincs ember lábnyoma):
Az Isten könyörüljön lelkeden!


Egynémely létező, testetlenül kísértve,
Kettős életet él: el- s visszatáncol
Iker-valójába és - semmijébe,
Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.
Van ilyen csend is: tenger s partszegély,
Test s lélek. Holt vidéket jár az egyik,
Hol fennkölt bánattal friss fű vetekszik,
Hol az emlékező, könnytelen szenvedély
Már-már megnyugtatás: Ember, ne félj!
E testet-öltött csend csak a "Soha!"
Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd ikerfátuma
E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! Lápján nincs ember lábnyoma):
Az Isten könyörüljön lelkeden!

Álom az álomban (Kosztolányi Dezső fordítása)

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsúzom
és ez legyen a búcsúszóm:
igazat mondtál énnekem,
bús álom az én életem:
eltűnt reményem csillaga,
mindegy, nappal vagy éjszaka,
való volt-e, vagy látomány,
ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
a tengerár lihegve bőg.
kezemben emlékek, romok,
arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyű, semmi porszemek
és könnyezek ─ és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
a porba hull lágy homlokom?
Ó Istenem! nem menekül
egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
álomba ködlő furcsa álom?

Pilinszky János:

Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

Gérecz Attila

Alkony

Most húnyd le, Kedves, fénymosott szemed,

pilládon bontva színörvényeket,

így ismerősnek tűnik énekem;

terólad szól, cikázó fényeken.

           De csitt! figyeld a versem dallamát:

tó csobogása.

                           S mintha hallanád...

    Fölöttünk nyárfák. Szél babrál puhán

    a kék uszályú, árnyas lombruhán.

    A nyugvó nap kifésült, dús haját

    ezernyi rezgő gally kócolja rád,

    s zsongítva lelked körül rajzanak

    csókokbafúlt, becéző, halk szavak...

Tilalmas szóval súgod még: “eressz!”

de szádnak lassan asszony íze lesz,

s oly hátrariadt félszeg nyelvedet

lazán s forrón csókomnak engeded.

     Ruhád majd lassan nászra oldozod,

     s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,

     s a föld, mert szűzi véred áldozod,

     kigyúlt, pogány oltárrá változott

     felizzó, rőt parázzsá festve meg

     ringó öledre kulcsolt testemet.

S az alkony bársony imaszőnyegén

hegyekre lép az árny, és könnyedért

égig emelve csókunk vérszínét,

megoldva s áldva szórja, hinti szét.

     Az éj a fák közül göngyölve szét

     fölénk borítja hűvös köpenyét,

     de mintha lopva sarkát tartaná,

     mosolyra nyílik szád, amint alá

     egy felhőrongyba így bebújt a Hold,

     s hogy piros arccal víz fölé hajolt,

     – huncut mosolyú, gatyás kisgyerek –

     felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész.

De bús visszhanggal egyre visszanéz,

hol tó tükrén az est a barna fák

árnyékölében úgy karolja át

derengő tested szelíd aranyát

mint álmom fonja rád az éjszakát.

Sívó évek alján

Én azt hittem, hogy sívó évek alján
majd sziromtépő szélvihar söpör
hogy halálárnyas kislány-tested alám,
mint barbár sorsom áldozása dől.
S mert fekély e föld az Ige testén
életünkből majd vérzőn fölfakad,
s rohanva fúló gyermekimám vesztén
új sorsot kér e lobos áradat.

Szólj! Véres éggel sors már mit takarhat?
És ím iszamlós partok fölé ajkad
mosolygó íve hídként megfeszül...
Szeretlek. S jövőm úgy kezedbe fárad,
mint csókra nyíló, ízes, forró szádat
tompítja kék borongássá az űr.



A fény szeretője

A lány a csúcsra néz, s a dőre
úgy véli: színarany.
“A fénynek nincs még szeretője”...
s köti szárnyát, ha van.
Köti szárnyát és lép előre
– lent zúg a mély Garam,
s pár vízcsepp visszahull a kőre,
hol eltűnt: nyomtalan!



Emlék

A nagy gótíves templomablak
napsugarakkal ötvözött
arany szentjei lapozgatnak
némán a fürtjeid között.

Körül hűs pompa és szilárdság.
Szobrok, fejkendős asszonyok.
S fejed szép, titkos fóliánsát
nézi az Úr és mosolyog.

Aztán egyszerre, pillanatra,
mégis szomorú lesz az Úr;
Fejed az áhítat lehajtja,
s hajad közül elébe hull



Karácsonyi ének a börtönben (1955.)


Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
            – Hallod, Názáreti?
               Súlyosak a láncok.

Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
            – Hallod, Názáreti?
               Megtörték a vágyak.

Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.
               – Hallod, Názáreti?
              Vedd el életünket!

Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
        – Hallod, Názáreti?
        Segítsd az anyánkat!


Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon által halvány fényre néznek.
        – Hallod, Názáreti?
        Peregnek az évek...

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
       – Hallod, Názáreti?
      “Apámat ne engedd!”

Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
        – Hallod, Názáreti?
        Megbocsátunk... – Érted!

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek
        – Hallod, Názáreti?
        Hozzád száll az ének.



Szeretlek
Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;
mert sápadt hangom mosolygássá
aranylik széjjel szádon.

Szeretlek,
mert káromlásos, sajgó istenhitem 
hajnallá szépül, szivárványa
törik meg könnyeiden.

Szeretlek,
mert pogány gúnyom tiport minden csodán,
s te szád égő kelyhével nyújtod
legfájóbb úrvacsorám.

Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked...

Szeretlek,
mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,
mert betakarsz, s mert emlékeztetsz
egy szelíd elmúlásra. 



Varró Dániel

Rondó a hatnapos lustaságról

Korán lefekszem és sokáig alszom,
míg fönt vagyok, leginkább étkezem.
Időm kopott kis egyszobányi garzon,
korán lefekszem és sokáig alszom.
Mint lánytekintet ápolt férfibajszon,
úgy csüng, oly lustán csüng a két kezem.
Korán lefekszem és sokáig alszom,
míg fönt vagyok, leginkább étkezem.



Április 17. (Napló részlet - 2000.)

Mi van ma? Április tizenhét.
A nagy hírt épp imént izenték.
Ma váltam kisdedbôl gyerekké.
Ma lett az életem kerekké.
Ma fektettek új alapokra.
Ma tört a szívem darabokra.
Ma születtem meg igazából.
Ma ízleltem meg, mi a mámor.
Ma kezdtek szúrni apróbb kínok.
Ma tudtam meg, hogy naplót írok.



Marhapörkölt a sziklakertben

Kedves Naplóm! Tavasz lett, vagy mi van?
Elveszett hitem szinte visszanyertem.
Ifjúkorom szerelmével vígan
marhapörköltözünk a sziklakertben.

Feltörni készül keblembôl a sóhaj:
míg fölöttem elszálltak itt az évek,
de jó nő lett belőle meg! De ó jaj,
szive egy német agronómusé lett.

Brazíliába hívja most a mókus
nyaralni, persze ez csupán előleg.
Ó, bárcsak volnék német agronómus!
Vinném Brazilba én is ám a nőmet.

De nem vagyok csak egy szegény poéta,
akit az élet régesrég kihörpölt,
el van lobbanva lánglelkem mióta!
s csak hülök egyre, mint a marhapörkölt.



Focizni ment az ifjú

Focizni ment az ifjú, focizni nagy dühével,
a szép tavasz, anyácskám, miért maradt idén el?
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Focizni ment az ifjú, focizni dúlva-fúlva,
a szép tavasz, anyácskám, miért maradt el újra?
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

A szép tavasz, anyácskám, miért maradt idén el?
Honnan tudjam, fiacskám? Ez most csak egy kivétel.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

A szép tavasz, anyácskám, miért maradt el újra?
Honnan tudjam, fiacskám? A szél keletre fújta.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Na jó, csak egy kivétel, de hogy focizzak én így?
A homlokom megizzad, a nagy meleg lebénít.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Na jó, keletre fújta, de én így hogy focizzak?
A nagy meleg lebénít, a homlokom megizzad.
Rohadt meleg lett rögtön,
rögtön rohadt meleg lett.

Unalmas őszi vers az unalomról


Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, ôszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztô volt? hú nagyon!

„Bocs, de nincs idôm momentán – mondtam perceim rohantán – régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen
át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.



Ének

melyben a költő egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is kísérletet tesz, megvizsgálja az általa használt papír és tinta minőségét, majd hősével együtt elköszön az olvasótól

Mikor a szív előnye már egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s a tollhoz
a múzsák bús, dörgőszavú fia,
a tinta mellé egy kupányi bort hoz
(mást semmiképp sem illik innia),
s ha lepkeként a mennyezetre rebben,
nincs semmi meglepõ ilyenkor ebben.

De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,
s belsõ csendjét nem sértik rút neszek,
komoly tógát akkor hiába ölt ő,
hiába szól, a hangja csak rezeg,
kezébõl ki-kihull a toll, a töltő,
s a ríme mind silány (akár ezek),
ezért a költõk felvidulni félnek,
mert abból vers sosem lehet - csak ének.

Kedvem van énekelni - mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok öröme),
e kedv komor korunkra már csak emlék,
úgy elfogyott, akár a dödöle,
az ember nem komoly húszévesen még,
de megfontolja már, hogy dudol-e,
spórol az ihlettel búsabb napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos kőlapokra.

Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek neki),
csak addig él, amíg a csillanó könny,
amíg egy durva kéz el nem keni,
addig meg könnyedén irkálok én ma -
nem is hiányzik más, csupán a téma.

No persze volna épp egy ifjú hősöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegrõl-végrõl személyes ismerősöm,
kit még a szép időkből ismerek),
magát mások közt nem találja ő sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
főként a lüktetõnek és badarnak.

Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nőit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: "hogy ragyog, no né mán..."

De, kit körébe annyi röpke báj vont,
e réveteg legényke túl szerény,
nekem meg írnom kell (közelg a fájront),
s hős nélkül mit sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tűzni Byront,
ha már a rím őt hozta pont elém
(szerencse, mert prímább hőst, mint e lordot,
hátán e kripli föld aligha hordott).

Szeszélyes, ó, a rím, akár az asszony,
és hajlik, mint a nád (vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp Önig -
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel félredobja: "régi".

Rímelni úgy szabad csak, mint a lordom -
de könnyen szórta őket el, nagy ég!,
mondhatták: "nincs már több rím erre, Gordon",
mindig talált a rímszótárba még
(ügyes kis könyv, én is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom, hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi lába).

Időznék még a rímeknél, de Milton
lenézi õket, és ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a dalt,
az olvasó is unja már, gyanítom,
"van hőse a büdösnek" mondja majd,
"mi mást akar még? feldühít egészen" -
hát jobb talán, ha versem itt bevégzem.


Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán,
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

”Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi sem búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.”

Futottak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoztak máris: „Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíjm csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?”

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
”Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.”