Az ismeretlen ismerős
Állt, mint, ha várna valakire, de az utcák már üresek voltak, csak néhol tűnt fel pár taxi. Ő csak állt rezdületlenül, és várt. Zuhogó eső nem érte fakó kabátját, megvédte a kapualj, szél sem bántotta, mélyen beleszívott cigarettájába és füstjét elvitte a hajnali szél. Egy fiatal suhanc, közeledő lépteire lett figyelmes, aki fütyörészve közeledett felé. Mihelyst meglátta a borostás férfit a kapuban rögvest kalapot emelt, majd tovább fütyörészve eltűnt a sötétségben.
A férfi csak állt, és várt tovább, kalapja rejtélyesen eltakarta öregedő arcát, mintha nem akarná, hogy felismerjék, de hírtelen köszöntést hallott:
- Estét Uram!
- Estét – válaszolta kalapja mögül, és ismét beleszívott csonka cigarettájába.
- Hogyhogy ily későn? – kérdezte az idegen.
- Ez relatív, kérlek. – válaszolta.
- Furcsa ezt Öntől hallani itt, ott fenn minden másképp van.
- Na igen – helyeselt, és megkapta a várva várt kérdést.
- Még egy?
- Így van. Tudod jól, hogy ez így megy. Ők akarták így. A lehetőség adva volt.
- Tudom, de ez még is oly kegyetlen, hisz az Ön főművei.
- Na igen, egyszer mindennek vége. Gondolják ők…
- Hm. Ez igaz, majd rájönnek, hogy ez csak a kezdete a jónak…
- …Több esetben a rossznak – egészítette ki az idegent, aki csak egyetértően biccentett.
- Ne haragudjon Uram, de mennem kell, sokra kell még vigyáznom.
- Menj csak, hisz ezért vagy itt.
- Köszönöm, Isten Önne… - és magát félbeszakítván zavart mosoly jelent meg az arcán, az öreg hangosan felnevetett, elnyomta cigarettáját, és abban a pillanatban halt meg egy ember…
- 2008. November -
Állt, mint, ha várna valakire, de az utcák már üresek voltak, csak néhol tűnt fel pár taxi. Ő csak állt rezdületlenül, és várt. Zuhogó eső nem érte fakó kabátját, megvédte a kapualj, szél sem bántotta, mélyen beleszívott cigarettájába és füstjét elvitte a hajnali szél. Egy fiatal suhanc, közeledő lépteire lett figyelmes, aki fütyörészve közeledett felé. Mihelyst meglátta a borostás férfit a kapuban rögvest kalapot emelt, majd tovább fütyörészve eltűnt a sötétségben.
A férfi csak állt, és várt tovább, kalapja rejtélyesen eltakarta öregedő arcát, mintha nem akarná, hogy felismerjék, de hírtelen köszöntést hallott:
- Estét Uram!
- Estét – válaszolta kalapja mögül, és ismét beleszívott csonka cigarettájába.
- Hogyhogy ily későn? – kérdezte az idegen.
- Ez relatív, kérlek. – válaszolta.
- Furcsa ezt Öntől hallani itt, ott fenn minden másképp van.
- Na igen – helyeselt, és megkapta a várva várt kérdést.
- Még egy?
- Így van. Tudod jól, hogy ez így megy. Ők akarták így. A lehetőség adva volt.
- Tudom, de ez még is oly kegyetlen, hisz az Ön főművei.
- Na igen, egyszer mindennek vége. Gondolják ők…
- Hm. Ez igaz, majd rájönnek, hogy ez csak a kezdete a jónak…
- …Több esetben a rossznak – egészítette ki az idegent, aki csak egyetértően biccentett.
- Ne haragudjon Uram, de mennem kell, sokra kell még vigyáznom.
- Menj csak, hisz ezért vagy itt.
- Köszönöm, Isten Önne… - és magát félbeszakítván zavart mosoly jelent meg az arcán, az öreg hangosan felnevetett, elnyomta cigarettáját, és abban a pillanatban halt meg egy ember…
- 2008. November -
A páciens
Záhonyi István, pszichológus, egy idősödő ötvenéves férfi, akire ha az ember rá néz, hetvenre saccolja korát. Arca gondterhelt, fáradt, megnyúlt az idők során, és az ember, ha nála páciens, nem veszi észre, hogy magasról leszarja már az egészet. Elege van a folytonos felesleges nyafogásokból, a pitiáner gondokból, amivel páciensei nagy része traktálja. Valamiből viszont meg kell élni.
Emlékeiben néha-néha visszatér az-az öröm, ahogyan belevágott ebbe, hogy mások problémáin fog segíteni, hozzá fordulnak majd az emberek, és nem tagadta, szó szerint isteninek érezte az egészet. Az a tény viszont kárpótolta, hogy szinte bárki, aki hozzá jön, olyannyira tudatlan a gondokkal kapcsolatban, hogy a legkisebbet sem tudja megoldani, és ilyenkor mindig beválik a sablon duma, a „bíz önmagadban” a „meg tudod csinálni” és a „meglátja, minden jóra fordul”, magyarul néhány mondatért, és pár gondért, pénzt keres, ez az egy vigasztalta, szürke hétköznapjaiban.
- Egy újabb szürke hétköznap… - gondolta magában, miközben egy nő sírva mesélte, hogy a férje nem képes megérteni, hogy neki kell az a ruha. Lassan órájára nézett.
- Meglátja, minden jóra fordul. - mondta, de olyan nyugodtan, és magabiztosan hogy nem csak a nő, (aki erre abbahagyta a sírást) ha nem még ő maga is elhitte, majd a nő felállt, megköszönte, és távozott. Miután a nő kiment, arca megváltozott, már nem volt „bíz önmagadban” sugárzása, gondterhelt volt. Belemerült gondolataiba, „egy újabb szürke hétköznap…”, majd telefont ragadott.
- Icuka, van még mára valaki? – kérdezte Icukát, aki a hívásokat fogadta.
- Nincs, de kereste az imént egy bizonyos Kassák úr.
- Kassák úr? Nem Kassai véletlenül?
- Egy pillanat… de, Kassai, elnézést.
- Mit mondott, mikorra várható?
- Hatra.
- Rendben, köszönöm, haza mehet. – mondta és letette a kagylót.
Furcsa dolgok kavarogtak benne, máshogy állt ehhez a pácienshez, mint a többihez, talán azért mert régről ismerte, bár ismertségükhöz szavak nem nagyon kötődtek. Várta őt, és eközben gondolatai összekuszálódtak, már messze volt az „egy újabb szürke hétköznap” gondolat, majd hírtelen kopogásra lett figyelmes.
- Jöjjön be nyugodtan. – mondta, majd kinyílt az ajtó és belépett az új páciens.
- Üdvözlöm! – mondta a páciens, kissé zavarodottan, furcsa volt neki a helyzet.
- Kérem, foglaljon helyet!
- Igen, tudom, hogy megy ez. – mondta, de még mindig zavarodott volt, csak akkor enyhült, mikor hátradőlt, de nem csak ő érezte magát zavarban.
- Mik a gondjai? – kérdezte, és eközben, elfogta az a régi érzés, amikor kezdte pályáját, komolyan kérdezte, és érdekelte, hogy mi a gondja a páciensének.
- Hát… Hol is kezdjem? Hogy mik a gondjaim? – kérdezett vissza.
- Igen.
- Hát konkrétan a gondok. Túl sok, túl sok a gond, amivel nekem kell megküzdenem, nehezen bírom, belefáradtam.
- Meg tudom érteni. – mondta, és hosszú perceken keresztül hallgatta, miközben nem talált szavakat, nem tudott egy épkézláb mondatot alkotni, amivel meg tudná oldani páciense problémáját, és ő csak mesélt, és mesélt. Elgondolkodtatónak találta, és tudta, ez más, mint többi probléma, amivel eddig találkozott. Majd beszélgetni kezdtek, nem vették észre, hogy múlik az idő, és a végén csak ennyit tudott mondani:
- Örülök, hogy eljött, és higgye el, minden jóra fog fordul. – a páciens csak mosolygott, érezte, hogy ez most nem sablon szöveg, majd így szólt:
- Köszönöm, hogy fogadott, most már ideje mennem. – és mielőtt felállt volna, így szólt hozzá segítője:
- Siet?
- Nem igazán, miért kérdi?
- Meghallgatna? – a páciens ismét mosolygott, majd biccentett.
Záhonyi István, pszichológus, egy idősödő ötvenéves férfi, aki felhívta feleségét, hogy későn ér haza, aki végigdőlt a széken, ahogyan páciensei szoktak, és aki gondjairól beszél, mint ahogy az előbb ugyan ezt kollegája tette.
- 2009. November -
Az Öreg - (Mikor eljön az éjjel)
„Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.” – Stephen King
- Azt hiszitek, hogy megússzátok ezeket, na majd meglátjátok… - fenyegette a gyerekeket mindig ugyan ezzel a mondattal a vén bolond, ahogy a gyerekek hívták, és néha a felnőttek. Senki sem tudta az igazi nevét. Ott volt a postaládáján, és az ajtaján is, de a lakóházban, ahol lakott, csak szimplán úgy hívták, hogy Az öreg. Magának való volt, mint a többi átlag idős, magányos vénember, senkit se láttak hozzá bemenni. A gyerekek kedvenc célpontja volt. Amikor a házzal, szembe lévő parkba ment (ami nem volt túl gyakori) olvasgatni, akkor általában pár perc múlva elaludt. Ilyenkor a gyerekek odaosontak a háta mögé, és vagy zacskót durrantottak a füle mellet, vagy hangosan felkiáltottak, mire Az öreg rémülten felébredt, és ezen a gyerekek mindig jót mulattak. Kivéve egy alkalmat.
Iskolából hazafelé mentek, vége volt a tanításnak. A negyedik osztályos Áron és osztálytársai beszélgettek, viccelődtek egymással az utcán mikor meglátták a parkban, egy padon az éppen szundikáló Öreget.
- Nézd má’, ott a vén bolond. Micsoda lezárása lesz ennek a napnak…
- Nem kéne, már így is csoda, hogy nem szólt a szüleimnek. Egy házban lakunk. – mondta Áron, és nem magát féltette, hanem már kicsit sajnálta az öreget.
- Ha eddig nem szólt nekik, most miért szólna? – érvelt egyik osztálytársa.
- Igazad van, ijesszünk rá! – mondta Áron, engedve a többségnek.
Háta mögé osontak, röhögcséltek, majd a szokásos: „Ébredj föl, vén bolond!” kiáltás zengte be a parkot. Az öreg még sosem ijedt meg ennyire. Felugrott szinte, amitől a gyerekek még jobban elkezdtek nevetni, majd Áron arca elsápadt, amikor ránézett az öregre. Sosem látta ilyen rossz állapotban, vagy talán sosem vette ennyire szemügyre. Arca beesett volt, szeme semmit mondó, de tekintete elárult mindent. Többiek sem nevettek tovább, ijedten bámultak ők is az öregre, aki a szokásos mondatát félretéve ezt mondta nekik:
- Azt kívánom nektek, hogy féljetek. Ne hajtsátok nyugalomra a fejeteket éjszakánként, virrasszatok a sötétségben, és féljetek, mert ezt érdemlitek.
Majd némán elment, maga mögött hagyva a megszeppent gyerekeket. Pár pillanat múlva felnevettek, de Áron nem nevetett. Megijedt. Hazafelé indultak.
- Egy pillanatra beszartam a vén bolondtól. Megpróbált visszavágni, szánalmas próbálkozás mi? Ugye Áron? Áron???
Áron nem szólt semmit. Ránéztek a többiek, és látták, hogy arca szinte sápadt volt.
- Jaj ne szórakozz már! Nem mondod, hogy beszartál az öregtől, csak vissza akart ijeszteni. Ne legyél már pisis!
- Ja, persze, biztos igazad van. – mondta, de cseppet sem hangzott meggyőzően, de osztálytársai ráhagyták.
Mind hazaértek. Áron becsöngetett az ajtón, és miközben várta, hogy apja vagy anyja kinyissa, a szemközti ajtóra szegeződött tekintete. Épp olvasta volna el, hogy mi van az Öreg névtáblájára írva, amikor anyja üdvözölte:
- Szia, milyen volt az iskola? – Áron megijedt.
Bement, csendben megvacsoráztak apjával, megcsinálta a leckéjét, lefürdött, és lefeküdt aludni. Anyja bement még hozzá, úgy tíz körül jóéjszakát kívánni, de ekkor már aludt. Becsukta az ajtót, és elment ő is lefeküdni. Áron megnyugodott az otthoni közegtől, de hajnali egy tájékán verejtékezve ébredt föl egy rémisztő hangra.
Vonyítás, mély, és nagyon közelinek tűnő vonyítás. Mint a farkasé.
Egyre szaporábban vett levegőt a fiú, zihált. A rémület jelent meg az arcán.
- Az öreg átka, ez biztosan az öreg átka… - suttogta a semmibe. Magára húzta a takarót és próbált aludni, de nem tudott. Szeme tágra nyílt, és a sírás határán volt. Több óráig tartott, mire végre megszűnt, és a félelemtől álomba zuhant. Másnap reggel anyja keltette.
- Jó reggelt álomszuszék! – mire Áron rémülten felébredt, amit anyja nem tudott mire vélni.
- Mi van fiam, dolgozat lesz ma? – kérdezte mókásan édesanyja. A fiú nem mosolygott.
Leült reggelizni, és akkor vették észre a szülei, hogy a fiúk arca nyúzott, és szinte ráncos.
- Nem aludtál jól? – kérdezte apja – Csak nem álmodtál valami rosszat?
- Nem, nem álmodtam… - válaszolt sejtelmesen. Nem volt több kérdésük.
Az iskolában találkozott osztálytársaival, akik kipihentnek és fittnek tűntek. Észrevették barátjuk letörtségét, de nem nagyon foglalkoztak vele. Majdnem elaludt az órákon, csak a csöngő mentette meg az alvástól. Vegyes érzelmekkel ment haza, iskola után. Vágyott a szüleire, az otthon melegére, de félt az estétől. Hazaért, és a megszokott monotonitással megvacsorázott, megcsinálta a leckéjét, lefürdött, és fáradtan befeküdt az ágyába, és várt.
Kimerültségtől hamar elaludt, de nem alhatott sokáig nyugalomban. Felhangzott a vonyítás. Felriadt, de most már nem bírta visszatartani könnyeit, sírt, sírt, mint a kis pisis, akinek elvették a játékát. Könnyei végigfolytak forró arcán, de ez nem hatotta meg a farkast, mint ha még hangosabban kezdett volna el vonyítani. Olyan volt, mint egy rémálom, csak, hogy ez a valóság volt. Felült az ágyban, és egyre hangosabban zokogott. A farkas csak nem akart elmenni. Tovább vonított keservesen, mintha bánatából vonítana. Szüleinek akart szólni, de ők csak pisisnek néznék, azzal nyugtatnák, hogy csak beképzeli ezt, mint kisebb korában, a szellemeket, vagy a szörnyeket, de ez túl valóságos ahhoz.
- Bocsájtson meg, kérem, nagyon kérem… - ismételhette félhangosan Áron, addig, amíg abba nem maradt, és ő álomba nem sírta magát.
Rosszabbul nézett ki, mint tegnap reggel, arca beesett, vörösre sírt szeme alatt táskák voltak, szája kiszáradt.
- Áron, rémálmaid vannak? Mond meg nyugodtan, nekünk elmondhatod.
- Nincsenek… rémálmaim nincsenek. – karjai közé temette fáradt arcát, és elsírta magát. Szülei kérdően egymásra néztek, majd aggodalmasan apja megkérdezte.
- Mi a baj? Mondd el!
- A farkas. Engem kísért, egy farkas.
- Hogy micsoda?
- Már második éjszakája, hogy nem hagy aludni, Egész éjjel vonított, és félelemben tart, az Öreg megmondta… ő meg mondta.
- Öreg? Milyen öreg? – apja kérdésére nem tudott válaszolni, anyja szólt közbe.
- Ne bolondozz kisfiam, mit keresne egy farkas a szobádban – mondta lekezelően, mintha egy négyévesnek beszélne. – se szörny, se farkas, se kísértet nem lehet a szobádban. – hangjából érezhető volt, hogy teljesen kisfiúként kezeli őt. Áron szipogva, kisírt szemével apjára nézett, aki csak némán bólintott feléje, jelezvén, hogy igazat ad az anyjának.
- Tudtam, annyira tudtam, hogy nem hisztek majd nekem. Kire számítsak így? – kérdezte dühösen, szomorúan Áron teljesen kiábrándulva szülei segítőkészségéből, majd felkapta táskáját, kinyitotta az ajtót, és elrohant otthonról, egyenesen az iskolába.
- Szerinted pszichológus kéne? – kérdezte a feleség.
- Nem, nem hinném, szerintem egyszerűen csak még gyerek. Ennyi. Majd kinövi.
- Remélem igazad van.
- Biztosan. Lehet, hogy csak túl nagy rajta a nyomás az iskola miatt.
- Lehet. – mondta bizonytalanul az aggódó anya.
Áron apja egy építkezési cégnél dolgozott és elég jól keresett, ahhoz, hogy édesanyjának ne kelljen munkát vállalnia. Ezért otthon volt, mikor két óra tájékán csörgött a telefon.
Áron osztályfőnöke volt, aki megkérte őt és férjét, hogy ha lehet, akkor ötre fáradjanak be az iskolába. Áronról lenne szó. – Nem tűr halasztást – ezt mondta.
A hívás után rögtön felhívta férjét, aki aznapra kivette a szabadnapját, és sietett, hogy hazaérjen időben. Késve, de hazaért, és rögtön indultak. Portán eligazítást kértek a tanárival kapcsolatban, és megkeresték az osztályfőnököt.
- Szerintem menjünk be a 36-os terembe, ott nyugodtan beszélhetünk.
- Rendben – mondta az egyre aggódó anya.
Leültek és az osztályfőnök bevezető nélkül elmondta végül a lényeget.
- Áron elaludt az angolórán.
- Ezért hívattak be minket? – kérdezte kíváncsian, és enyhén mérgesen az apa.
- Nem éppen, ez önmagában nem lenne gond, maximum egy ejnye-bejnye jár ezért, de amikor az angoltanár észrevette, és felébresztette Áront, ő felsikított, és amikor körbenézett, keservesen elkezdett sírni, majd kirohant a tanteremből.
- Jézusom! Lehet még is csak pszichológus kell a gyereknek. – mondta félhangosan az anya.
- Parancsol?
- Ma reggel beszélt nekünk a farkasról… akitől nem tud aludni, mert egész éjjel vonít, és félelemben tartja, meg valami öregről azt hiszem… szerintem rémálmai vannak, vagy hallucinál.
- Az meglehet. Én támogatom a pszichológus.
- Hát én is kezdek felé hajlani. – jutott szóhoz az apa.
- Egy pillanat, adok maguknak egy névjegykártyát, csak találjam meg… - kutatott az osztályfőnök a táskájában, és nagy nehezen előkerült. – Parancsoljanak.
Záhonyi István, pszichológus - ez állt a névjegykártyán.
- És ő tudd majd segíteni a kisfiamon? – kérdezte kíváncsian, még mindig aggódva az anya.
- Biztosan jó kezekben lesz, ő a férjem. – mondta mosolyogva az osztályfőnök.
- Köszönjük szépen! Viszontlátásra!
- Viszlát! – köszönt el Áron osztályfőnöke, és félénk tekintetével nézte, ahogy kimennek az ajtón.
Megkeresték Áront, aki napközis volt. Az udvaron ült, és bámult maga elé. Szinte szomorú látvány nyújtott fiuk. Odamentek hozzá halkan és megfogták vállát, mire összerezzent.
- Gyere fiam, hazamegyünk.
- Elmondta az ofő, ugye?
- El.
- Most hülye kis pisisnek tartotok igaz?
- Nem, dehogy is, de pszichológushoz fogunk fordulni. Jobb, ha megnéz fiam.
- Minek? Elég lenne, ha ti segítenétek rajtam, elhinnétek nekem. – könnycsepp indult el szeméből.
- Igaza is lehet – mondta kissé szégyellve az apa.
- Jobb, ha egy szakember megvizsgálja. –vágott vissza a felesége.
- Ezt még ma este megbeszéljük. – az este szó hallatán Áron ismét összerezzent.
Végre hazaértek, megviselte mind a hármukat ez a nap. Szokásos napirend következett, majd Áront ágyba fektették, mind a ketten ott voltak.
- Nyugodj meg fiam, nem lesz semmi baj, ne képzelődj. – nyugtatták mind a ketten.
Áron viszonylag lenyugodott, és addig ott voltak ágyánál, míg nyugodtan el nem aludt, majd kimentek a konyhába.
- Nézd drágám, ha ma nem lesz semmi probléma, akkor felesleges a pszichológushoz fordulni.
- Meglehet, de szerintem nem lesz tőle baja, ha elbeszélget vele kicsit. – mondta a feleség.
- Hát jó, de… - az apa mondatát egy szörnyű sikoly szakította meg, ami a fiuk hálószobájából jött. Mind a ketten berohantak a szobába és rögtön kérdésekkel bombázták.
- Megint a hangok fiam?
- Ne sírj fiam, majd meggyógyít a pszichológus.
- Csak bemeséled magadnak… - egyre csak mondták-mondták, nem maradtak csendben, mire Áron felkiáltott.
- CSÖND LEGYEN MÁÁÁR! – a szülők a meglepődöttségtől elhallgattak, és csak álltak a néma szobában.
- Halljátok? – kérdezte ijedten.
- Nem.
- Én sem. Látod, mi megmondtuk… - és akkor mind a ketten megrázkódtak az ijedségtől. Hallották. Hallották az elkeseredett farkas vonítás, amely bejárta ez egész szobát, ami már nem volt néma többé. Mindkettejükben megállt az ütő.
- Én megmondta. – mondta Áron cseppet sem hencegve.
- Úristen! Igaza volt… ez tényleg farkas! – rémült meg az anya, és megölelte fiát és együtt sírtak.
- Nem, ez nem az! – mondta a szintén rémült apa, és kinézett a szoba ablakán, amit
Áron, sosem mert megtenni, és látta, hogy a szemközti lakás gangján egy fekete németjuhász vonít keservesen, amitől kirázta a hideg.
- A szembe szomszéd kutyája az. Mitől vonít ez ennyire? És miért hagyta kinn? Amúgy meg ki lakik szembe velünk? – Az anya néma maradt. Nem tudta.
- Az öreg. – mondta kissé megnyugodva a fiú.
- Tényleg. Az öreg. A „vén bolond” ahogy ti hívjátok – mosolygott rá az apa, amit rögtön abbahagyott, mikor látta, hogy az nem kölcsönös.
- Megátkozott. Azt mondta, hogy azt akarja, hogy félelembe éljek.
- Szóval ő mondta azt. Így már mindent értek. Ne aggódj, beszélek én vele, hogy tartsa benn a kutyáját a lakásban estére, és, hogy kérjen tőled elnézést, persze te is tőle, gondolom, nem véletlen, hogy ezt mondta. Biztos volt rá oka.
- Hát volt. – vallotta be Áron.
- Akkor holnap reggel, suli előtt átmegyünk mind a hárman. Jó lesz így? – bólintottak.
Másnap reggel be is csöngettek hozzá. Áron már készült, hogy mit is mond majd neki. Kipihent volt, a szüleinél aludt éjszaka, és még sosem aludt ilyen jól. Válasz nem jött a csöngetésre. Újra becsöngettek. Semmi.
- Lehet, hogy nincs itthon, ezek az öregek korán kelnek, hogy minél előbb meglegyenek a bevásárlással.
- Nem apa. Ő mindig csak öt-hat körül jön ki, amikor mi végzünk a sulival.
- Aha, értem. Lehet, hogy mélyen alszik. Te menj csak iskolába, mi meg majd később megpróbáljuk anyáddal, és majd mi elnézést kérünk a nevedben.
- Rendben, de mondd meg neki, hogy tényleg sajnálom, amiket tettünk, és személyesen is kérek majd tőle elnézést.
- Rendes tőled fiam, de menjél, mert el fogsz késni.
Áron elment az iskolába, és nyugodt volt. Elmesélte az osztályfőnöknek, hogy mi történt, de nem volt teljesen megbékélve. Hatkor ért haza, és látta, hogy az Öreg ajtaja be van törve. Berohant anyáékhoz, akik csak néztek maguk elé.
- Mi történt anya? Miért van betörve az Öreg ajtaja?
- Meghalt fiam. Három napja halott volt.
- Tudod mi a legszomorúbb ebben? – kérdezte az apa. – hogy senki sem törődött vele. Se családtag, se barát, se ismerős, senki… - látszódott apján a megdöbbenés.
- És tudod mi a legszebb ebben fiam? Hogy egyedül a kutya siratta meg. Egyedül a kutya. Ezért vonított éjszakánként. Siratta. – Áron odarohant apjához és szorosan megölelte. Mind a hárman megsiratták az Öreget. Áron hírtelen kitört édesapja öleléséből, és az Öreg ajtójához rohant, megnézni, hogy mi van ráírva az ajtóra, a névtáblára. Mikor meglátta újra sírni kezdett.
Semmi nem állt a névtáblán…
- 2009. Május -
Bocsáss meg!
Az anyuka észreveszi, hogy eltűnt a csokis keksz a konyhaszekrényből. Elkezdi keresni hat éves kisfiát, kérdőre akarja vonni. Pár perc keresgélés után megtalálja az ágya alatt. A gyerek kimászik, az anyja elkezdi faggatni.
- Mondd csak, arról az üres csokis kekszes dobozról nem tudsz semmit?
- Nem én!
- Ez biztos?
- Meg is esküszöm rá, ha kell!
- Csokis a szád. – megszeppenve letörölte száját kezével, ekkor már tudta, hogy lebukott. Anyja csak mosolygott, ezzel jelezte, hogy nem haragszik rá, bocsánatot sem kell kérnie. A gyerek felbátorodva anyja mosolyán, visszamosolygott, és érezte, hogy ezzel minden rendben.
20 évvel később…
Az ÁVH-s parancsnok észreveszi, hogy eltűnt a fogvatartott a fogdából. Elkezdi keresni a huszonhat éves újoncot, kérdőre akarja vonni. Pár perc keresgélés után megtalálja az alagsorban. Az újonc feljön. A parancsnok elkezdi faggatni.
- Mondd csak, arról az üres celláról nem tudsz semmit?
- Nem én!
- Ez biztos?
- Meg is esküszöm rá, ha kell!
- Véres a kezed. - megszeppenve letörölte kezét, ekkor már tudta, hogy lebukott.
A parancsnok csak mosolygott, ezzel jelezte, hogy nem haragszik rá, bocsánatot sem kell kérnie. Az újonc felbátorodva parancsnoka mosolyán, visszamosolygott, és érezte, hogy ezzel minden rendben.
60 évvel később…
A miniszterelnök észreveszi, hogy eltűnt valaki a Kossuth-díj átadása után. Elkezdi keresni a nyolcvanhat éves kitüntetettet, kérdőre akarja vonni. Pár perc keresgélés után megtalálja az egyik asztal alatt. A Kossuth-díjas előmászik és a miniszterelnök elkezdi faggatni.
- Mondja csak, arról az esetről hatvan évvel ezelőttről nem tudd semmit?
- Nem én!
- Ez biztos?
- Meg is esküszöm rá, ha kell!
- Piszkos a múltja. - megszeppenve letörölte kezét önkéntelenül, ahogy azelőtt oly sokszor tette, ekkor már tudta, hogy lebukott.
A miniszterelnök csak mosolygott, ezzel jelezte, hogy nem haragszik rá, bocsánatot sem kell kérnie. A Kossuth-díjas felbátorodva a miniszterelnök mosolyán, visszamosolygott, és érezte, hogy ezzel minden rendben.
10 nappal később…
A hat éves unoka észreveszi, hogy eltűnt a nagyapja. Elkezdi keresni nyolcvanhat éves nagyapját. Pár perc keresgélés után megtalálja az ágya alatt. Már nem mászik elő, unokája elkezdi faggatni.
- Nagypapa, mit csinálsz te ott?
- Mondd csak, azokról a hatvan évvel ezelőtti esetekről nem hallottál semmit?
- Nem én!
- Ez biztos?
- Meg is esküszöm rá, ha kell!
- Csokis a szád - megszeppenve letörölte száját kezével, ekkor már érezte, hogy nagyapja lebukott valamiben.
Unokája csak mosolygott, ezzel jelezte, hogy nem haragszik rá, bocsánatot sem kell kérnie. A nagyapa felbátorodva unokája mosolyán, visszamosolygott, de érezte, hogy ezzel nincs minden rendben. Az-az ember, akinek sosem kellett bocsánatot kérnie, unokája őszinte szemébe nézett, és most könnyes szemmel, elhaló hanggal mondta:
- Bocsáss meg! - és felbátorodva unokája mosolyán, visszamosolygott, de utána rögvest megérezte a halál szorítását.
- 2009. Szeptember -
Tragikomédiások alias: Torpedó, az élet játéka
- Jóestét kolléga, mi történt itt?
- Az áldozat egy 21 éves diák, a nevét még nem tudjuk, a barátnője ölte meg.
- Hát ezt honnan veszi?
- Ő mondta.
- A barátnője?
- Nem, a férfi.
- A férfi? Na de az halott!
- Már.
- Már? Hogy érti ezt?
- Kicsivel az után halt meg, hogy kiértünk.
- Értem, és kihívott ki minket, egyáltalán mit mondott?
- Kicsoda?
- Az áldozat.
- Ja. Semmit.
- Semmit?
- Semmit.
- Akkor honnan tudják, hogy a nő a gyilkos? Előbb említette, hogy ő mondta.
- A képére mutatott.
- Na, de honnan tudja, hogy az a barátnője?
- Ő mondta.
- Ki? Az áldozat? Ne szórakozzon már velem…
- Nem, nem, nem! A nő.
- A nő?
- Igen, a nő.
- Ő itt volt?
- Itt.
- Mit keresett itt?
- Ő hívott ki minket.
- Akkor miért a képére mutatott, mikor a nőre is mutathatott volna.
- Mert akkor még nem volt itt a nő, mikor őt meggyilkolták.
- Mondja már meg nekem, hogy akkor hogy ölhette meg?
- Nem tudom, de ő azt állítja, hogy ő tette.
- A férfi?
- Nem, a nő állítja.
- Hogy ő ölte meg a férfit?
- Igen.
- És azt hogy?
- Azt nem mondta.
- Szerintem a férfi hajlamos volt az öngyilkosságra.
- Ezt meg miből gondolja?
- Ügyes tipp. Találat. Mondjuk abból, hogy az áldozat nyakán egy hurok van, és az alkarján mély vágások vannak.
- Zseniális észrevétel. Hogyan jött rá?
- Szakmai rutin édes fiam.
- Elképesztő.
- Van tovább is. Valószínű, hogy többször akart öngyilkosságot elkövetni, erre a hegek beforrási ideje add magyarázatot, mivel látszik a vágások alvadásának időbeli eltérése. Valószínű a barátnője nem bírta már ezt a depresszív helyzetet, észrevette párja alkarján a sebeket, összevesztek, így a férfi fel akarta akasztani magát. De valamiért meggondolta magát, és inkább kinyitotta a gázt. De ismét meggondolhatta magát, sejtésem szerint, rájött, hogy nincs értelme mártírkodni, szép az ő élete így is, majd leült és rágyújtott…
- Egyszerűen fantasztikus, de erre, hogy jött rá?
- Nos, kedves barátom, nyilvánvaló, hogy nem az akasztást választotta, hisz akkor lógó hullát találnánk, és ha jól megnézi, akkor ott egy gyújtó, ott egy fél cigisdoboz, és hiányzik az utcafelőli fal egy része is. Ügyes tipp kettő, második találat.
- Valóban, ezeket észre se vettem.
- Nem gond, szinte senkinek nem ütnének szemet e kis részletek.
- Meglehet.
- Evidens, hogy a nő átvitt értelemben mondta azt, hogy ő ölte meg, és a férfi biztos, hogy nem a képpel akarta jelezni, hogy ki a gyilkos, egyszerűen csak vágyott a nője után.
- Értem, de majdnem túlélte.
- De csak majdnem. Borzalmasan összeégett az arca, Jézusom. Így nem is csodálom, hogy nem tudtátok azonosítani. Még névtábla sincs az ajtaján. Mint ha új lakó lenne.
- Na mindegy. Egy cigit?
- Valahogy most nem kívánom.
- Valahol meg tudom érteni, de csak valahol. Én rágyújtanék, ha szabad.
- Szabad hát. Ilyen szellőzéssel?!
- Hát ez remek, elfogyott a cigim. Tudna adni hadnagy úr?
- Hol a barátnő?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy hol a barátnője?
- Az enyém? Nekem feleségem van.
- Nem is a magáé, az áldozaté.
- Ja. Hát ő a szomszéd szobában.
- Ő még itt van? Csodás, akkor kérlek, kövessél.
- Máris.
- Ő lenne?
- Ő.
- Kötve hiszem, hogy ilyen állapotban beszélni tudunk vele. Senkinek sem volt feltűnő, hogy átment a másik szobába felakasztani magát?
- Jó, hogy nem azt kérdezte, kért-e engedélyt rá…
- Mire ez a jogtalan felháborodás kolléga?
- Hát honnan a büdös francból tudtuk volna, hogy majd a szomszédszobában felakasztja magát?
- Talán egy rohadt kérdés megtette volna.
- Persze, majd pont azt fogom kérdezni a telefonba, hogy „Ugye nem akasztja fel magát?”
- Ja, hát kérlek, azt nem mondtad, hogy ezt telefonon beszéltétek.
- Most mondom. Felhívott minket, és elmesélte.
- Remek. Nem kell lángésznek lenni, hogy rájöjjön az ember, hogy itt mi is történt.
- Miért? Mi történt?
- Erre most hadd ne mondjak semmit…
- Miért te se tudod mi történt?
- Nem úgy értem… Na mindegy. Visszajött, (gondolom valamiért. Vagy bocsánatot kérni a hisztériáért, vagy itt hagyott valamit.) meglátta haldokló barátját, kihívta a rendőrséget, és a mentőket, majd felakasztotta magát. Ez már neki is sok(k) lehetett.
- Milyen depresszív ez a fiatalság…
- Na igen. Mint azt láthatjuk.
- Hát az én fiam nem ilyen.
- Tényleg, mi van a fiaddal? Rég meséltél. Valóban elköltözött a veszekedésetek után?
- El, de jól van, azt mondta. Még valami csinos lányról is mesélt.
- Hát ez remek. És hova költözött?
- Hát most az nem nagyon jut az eszembe, valami útra. Valami történelmi személy volt…
- Árpád fejedelem?
- Igen, azaz. De honnan tudtad? Lehetett volna az Andrássy út is.
- Ez a ház, az Árpád fejedelem úton van. Ügyes tipp volt csupán, a harmadik. Véletlenül találat.
- Na, ez csodás, akkor lehet, hogy be is nézek hozzá.
- Azt, hogy csinálod, ha nem tudod a házszámot se?
- Hát ezt meg honnan tudod? Nem mondtam neked.
- Ügyes tipp négy. Ismét találat.
- Várj, felhívom.
- Nem fogod elérni.
- Hát ezt meg miből gondolod?
- Tipp.
- Tényleg nem tudom elérni, ki van kapcsolva a telefonja. De ezt honnan tudtad?
- Újra ügyes tipp. És találat.
- Túl sok itt az ügyes tipped és a találatod. Mondd meg honnan tudtad.
- Menjünk be egy kocsmába, is igyunk valamit, én fizetem. Mivel tudom, hogy holnap rossz hírt fogsz kapni.
- Nem hangzik, túl jól… De te ezt miből gondolod?
- Ügyes tipp. És ezúttal, talált süllyedt sajnos barátom.
- 2009. December -
Igazi szívtelenség
I.
- Kérem, vegye le a pólóját! – mondta a doktornő, és mellkasomra tette a sztetoszkóp hideg fémjét.
- Nem hallok semmit... - majd újra meghallgatta – Nem, nincs itt semmi. Ezt nem értem. Ön akkor szívtelen?
- Az könnyen lehet. – feleltem nyugodtan – Mivel lelkiismeret-furdalás nélkül vettem el a rendelő várakozójában az egyik kisgyerektől a nyalókáját.
- Oh, maga szívtelen alak…
- Ahogy mondja. – és eközben öntelt, de erőltetett vigyor jelent meg arcomon.
- De ezt akkor sem értem. – lovagolt még mindig ezen a doktornő – Mi tartja magát akkor életben?
- A remény, doktornő – feleltem – a remény.
II.
Kiléptem a rendelőből az újdonsült diagnózisommal, és egy beutalóval a kórházba, amit rögtön ki is dobtam. Rágyújtottam (ha így haladok lassan tüdőm se lesz – gondoltam), és elindultam hazafelé. Illetve csak indultam volna, mivel egyszerűen nem tudtam parancsolni a lábaimnak, hogy elinduljanak, se a szemeimnek, hogy ne bámuljanak (úgy látszik már az agyam is elszállt, lassan meghalok?). Egy lányra lettem figyelmes, kinek gyönyörű smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna haja. Ürességet éreztem a mellkasomban. Hát már nem is tudok szeretni?
III.
Összezavarodottan értem haza, nem érdekelt senki. Több óráig csak feküdtem az ágyamban néztem a fehér plafont, miközben a Nap lassan vérzett el alkonyattá. Eljött az est sötétsége. Furcsa érzések kavarogtak volna bennem, ha lettek volna érzéseim. Kerestem magamban őket, de hiábavaló volt felkutatásuk. Egy se volt. Féltem volna, ha tudtam volna. Maguk nem tudják milyen a teljes üresség érzése. Tudni, hogy meg van mindened, és még sincs semmid. Borzalmas, és rémisztő érzés lett volna, ha lettek volna érzéseim. Kezdtem álmosodni, de féltem lehunyni a szemem, hátha meghalok. De mivel nem ismertem félelmet, becsuktam fáradt szemeimet, majd hirtelen kinyitottam megint őket, pupillám egy pillanatra kitágult, felkaptam a kabátom, és rohantam vissza a rendelőhöz.
IV.
Akkor adtam hálát az Istennek, hogy Magyarországon, és azon belül a gyönyörű Budapesten lakom, mikor láttam, hogy a szemetet nem vitték el a kukások. Egy hajléktalan viszont hajlékonyan, zsákmány után vadászott a szemetesben. Elküldtem volna a fenébe (mivel szívtelen vagyok, ha emlékeznek rá) de jobb ötletem támadt. Megmondtam neki, hogy ha kiguberálja a beutalómat, adok neki egy szál cigit. Három szálat követelt, de mivel szívtelen vagyok, jól fenékbe rúgtam, ettől rögtön megjött a munkakedve. Csak én voltam olyan hülye, hogy kidobjak egy beutalót, szóval nem kellett sokat válogatnia. Rám nézett, és remegő kezével átnyújtotta. Amikor a szemébe akartam nézni, megláttam, hogy a jobb szeme hiányzik. Megrémültem volna, de hát nem éreztem rémületet. A megnyugvás és az öröm mosolya került rá az arcára, és egy szemével olyan tiszta tekintettel nézett rám, mint egy hálás kiskutya. Sajnálatot nem éreztem, de odaadtam neki a beígért egy szál cigarettáját, és mindketten eltűntünk az éj fekete leple alatt.
V.
Vidáman mentem volna haza, ha tudtam volna, mi az a vidámság. Hajnali három óra lehetett, mivel láttam kijönni a kapun a szomszéd nénit, aki már ilyenkor kimegy a parkba, mert nem tud aludni. Mikor meglátott, könnybe lábadtak szemei melyekből a nagy könnycseppek végig folytak öreg arcának ráncain. Én csak bámultam rá, együttérzést nem tanúsítottam, mégis úgy kezdett bele a történetébe, mint ha meglepődötten kérdeztem volna, hogy mi a baja.
- Jaj édesem, nem látta az én Artúromat? – egy pillanatra azt hittem a férjét hívják így, de rájöttem, hogy vagy már harminc éve nincs köztünk. Csak nem képzeli be az öreglány, hogy eltűnt elhunyt férjeura. – Nem… nem látta? Istenem… hova szökhetett az én kis kutyuskám…? – jaj, hát persze… a kutya. Őt hívják Artúrnak.
- Nem, sajnos nem volt hozzá szerencsém. – próbáltam együttérzést tanúsítani, de a hangom túl monoton és lenéző volt, ami után rögtön kapcsolt.
- Hát jó, de kérem, ha látná, hozza vissza. Nekem csak ő maradt. – mondta és lassan elindult a park irányába. Sajnálni akartam, de szánalmas próbálkozás volt.
VI.
Bementem a kapun, felcsoszogtam a lépcsőn, egyenesen a lifthez, majd beszálltam. Meg akartam nyomni a gombot, de a kezem mintha megfagyott volna, úgy megmerevedett. Némán bámultam a tükörbe. Tekintetem semmitmondó volt, arcom holtsápadt. Nekidőltem a liftoldalának, és csak néztem ki a fejemből, csodálkozva, figyelve bárgyú szemeimet. Lassan csúsztam lefelé. Ülve találtam magam, kezemben egy cigivel, amely elhalt csonkként hullott ki kezemből. Végigégett csikkje úgy hevert a földön, ahogy én. Sok közös dolgot fedeztem fel benne és bennem. Mind a ketten érzelmek nélkül pihentünk meg a lift padlóján, mint két halott a füsttel teli koporsóban. Több óráig merengtem ott, kiszolgáltatottnak érezve magam. Majd hirtelen nyílt a liftajtó, és véres testtel esett rám, keservesen sírva a szomszéd néni.
VII.
- Édes Jóistenem, miért büntetsz engem? – kiáltotta hisztérikusan.
- Mi történt? – kérdeztem, semmi meglepődés és semmi együttérzéssel.
- Megtaláltam Artúrt a park melletti utcán. Ott feküdt a padkán, mely úszott a vértől. Elcsapta egy autó, gondolom. Jaj, én édes Jóistenem… ahogy ott feküdt, és haldoklott, miközben vért öklendezett… - és ismételten erős sírás lett úrrá rajta. Majd kis idő múlva folytatta. – A karjaimban múlt ki. Legalább vele lehettem utolsó perceiben.
Mereven bámultam őt, arcomon semmilyen érzelmi ránc nem alakult ki. Felálltam, miközben ő ülve zokogott, és elindult a lift velünk felfelé, az ötödikre. Amíg bekísértem a lakásába, egy szó sem hagyta el a számat, mindvégig néma maradt. Ugyanezzel a tekintettel dőltem végig hűtlen ágyamon, és folytattam a plafon monoton bámulását egészen addig, míg a Nap első sugarai nem törtek utat a sötétségbe. Reggel lett.
VIII.
Érzéseim nélkül keltem fel ágyamból. Egy szemhunyást sem aludtam. Átöltöztem és elindultam a kórház felé. Reggel hét óra volt, és a villamoson mindenki ugyan úgy nézett ki, mint én. Fáradtan, kábán, érzelemmentesen. Mint ha egy lélek se lett volna a villamoson (és ezt szó szerint értsék.) Leszálltam, majd követtem a felfelé kacskaringózó utat, mely elvezetett a kórházhoz. Egy unott arcú, kövérkés, középkorú férfi ült a portán és a kávéját szürcsölgette. Ránéztem a beutalóra, és megszólítottam.
- Elnézést, merre van a – lestem kicsit – kardiológia? – ilyen unott tekintetet még soha nem láttam, rosszabbul nézett ki, mint én.
- Elindul, majd jobbra megy, egyenesen halad fölfelé, balra fordul, ahol meglátja majd a D épületet. Bemegy, felmegy lifttel a harmadikra, végigmegy egyenesen és ott lesz. Nem tesz semmit, viszlát. – köszönés nélkül haladtam el mellette.
IX.
A kardiológián nem voltak túl sokan. Biztos nem szívügyük eljönni – gondoltam viccesen, de humorérzékem se volt. Ahhoz képest, hogy csak páran voltak előttem, vagy másfél órát kellett várnom, hogy sorra kerüljek. Merev testtel ültem a székemen, egyedül a váróteremben. Egy doktornő kinézett, és intett a kezével, hogy be kéne már mennem. Felálltam a rozoga székből, majd beültem a rozoga orvosi székbe. A doktornő csendben pakolgatott, majd hirtelen mozdulattal fordult meg és fejhangon megkérdezte, hogy mik a panaszaim. Megijedtem volna, de hát nem voltam ijedős. Ránéztem, és szinte elhaló hanggal közöltem panaszom.
- A szívem.
- Na igen, de mi van vele? Fáj, szúr? – érdeklődött nem túl érdeklődően a doktornő.
- Nem, ezek nincsenek. Sőt, szívem sincs.
- Áhá, értem. – semmi meglepődöttséget nem tapasztaltam. Ez meglepett volna, de és sem vagyok az a meglepődős típus.
- Megnézem a szemét. – közölte velem teljesen nyugodt hangon.
- Na de maga kardiológus, nem szemész… Nem a szívemet, illetve annak helyét kéne megvizsgálnia?
- Van egy tippem, hogy mi lehet a gondja, kérem, bízzon bennem.
- Hát jó… Maga a doktornő… - és hátradöntött, majd belenézett a jobb szemembe, miközben lefogta a szemhéjamat. Elkezdtem szédülni, de valami brutális módon, és a bámészkodó női szempár úgy tekeredett felém, mint egy spirál.
- Jó. Kész is vagyunk. – mondta, és egyből elmúlt a szédülésem.
- Tudja mi a bajom?
- Igen. – felelte büszkén.
- Ne csigázzon, mondja meg! – szólítottam fel rá, mintha feltudott volna csigázni engem.
- Ön álmodik.
Abban a pillanatban ébredtem fel álmomból, zihálva, és verejtékezve.
X.
Édesanyám ült az ágyam mellett, és ijedten tekintett rám.
- Jól vagy fiam? – kérdezte, és mikor ránéztem, éreztem a szeretetet, a törődést. Éreztem a szívemet, tudtam, hogy a helyén van.
- Persze mama, minden rendben, csak… volt egy furcsa álmom.
- Na, meséld el! – kérlelt és éreztem a kíváncsiságot benne.
- Majd ha hazajöttem a suliból. Hosszú lenne most.
Beléptem a fürdőszobába és megálltam a tükör előtt. Pirospozsgás arcom csak úgy virított a fehér csempék között. Örültem magamnak. Miután végeztem a fürdőszobában, elköszöntem szerető szüleimtől, és útra keltem, hogy beüljek ismét a kopott iskolapadba. Ám rémültem bámultam előre. Artúr feküdt előttem. Szemei szomorúak voltak, és kedvtelenül nyöszörgött gazdája ajtaja előtt. Két vörös ruhás férfi egy fekete zsákot hozott ki a lakásból. Szemem tágra nyílt és kezemmel takartam el számat, így halkan hallatszott, ahogy a megváltónk nevét kimondom. Az egyik mentős meghallotta és felnézett rám.
- Szívroham. – mondta, és éreztem az együttérzést.
XI.
Furcsa érzések kavarogtak bennem, és valahol örültem, hogy legalább van minek kavarognia odabenn. Tekintetem végigsiklott az orvosi rendelőn, majd átmentem az utca másik oldalára, és bementem. Senki sem volt előttem, így egyből sorra kerültem, de ami bent fogadott, azt soha nem felejtem el.
- Jó reggelt. Mi a panasza fiatalember? – kérdezte mosolyogva az orvos, de én csak döbbentem álltam. – Valami baj van? – kíváncsiskodott, és olyan tiszta tekintettel nézett rám, mint egy hálás kiskutya. Hiányzott a jobb szeme. Felocsúdtam nagy nehezen, és elterelve kusza gondolataimat, kérdőre vontam.
- Elnézést, de hol van a doktornő?
- Sajnálom fiatalember, de elhunyt tegnap este. Én az új háziorvos vagyok. – ismét a döbbenet lett úrrá rajtam.
- Ne haragudjon, de miben halt meg?
- Ha jól tudom szívrohamban. Furcsa, nem volt annyira idős.
- De még mennyire, hogy furcsa. – mondtam és figyelembe se vettem, hogy utánam kiabál, miközben kimegyek a rendelőből.
XII.
Úgy ültem a buszon, mint egy zsák, ami bármikor eldőlhet. Szinte sokkoltak az események. Nem is kell mondanom, hogy új portás jött hozzánk, az iskolába, mert az előző meghalt. Nem mondták, hogy miben, de én tudtam. Egy középkorú, kövérkés férfi volt az új portás, aki a kávéját szürcsölgette, és vidáman köszöngetett a diákoknak. A történelem tanár, aki az osztályfőnök volt, még nem érkezett meg, ezért nagy visongás, és őrjöngés volt a tanteremben. Csak én ültem néma ajakkal. Féltem. Féltem, hogy bejön az igazgató, és közli velünk, hogy meghalt az osztályfőnökünk, és az új nem más, mint az én álmomból, a kardiológus doktornő. Meglepő módon nem így történt. Bejött a tanár, és elkezdett történelemórát tartani. Így még soha nem örültem annak, hogy tanulhatok. Épp az ipari forradalom kellős közepén tartottunk, mikor elnémult. Majd kisebb csönd után megszólalt.
- Ne haragudjatok gyerekek, de elfelejtettem mondani. Jött egy új osztálytársatok. Köszöntsétek nagy szeretettel. – majd odament az új osztálytársunkhoz, megkérte, hogy álljon fel, és mutatkozzon be. A lánynak smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna haja. Könnyes szemekkel bámultam feléje, némán suttogtam, hogy ez nem lehet igaz. És ekkor valami megmozdult az én szívemben. Majd váratlanul, hirtelen felnevettem, mindenki rémülten nézett rám, és elkezdtek nevetni azon, ahogy hangosan kacarászom. Hiába intette őket csendre az osztályfőnök, nem sikerült neki. Én csak nevettem, kacagtam, hahotáztam tovább, majd szemem ismét megtelt könnyel és sírógörcsben kezdtem fetrengeni a padlón.
XIII.
(Hát ez lenne a történet.) Most a pszichiátriáról írok nektek. Édesanyám mindent megtesz, hogy kihozzon, és ki is fognak hamarosan engedni, de még kezelés alatt állok. A pszichológusnő azt mondta, hogy a depresszió egyik mellékága lehet, amiben én szenvedtem, illetve szenvedek. Baromság az egész. Megmondom én nektek mi az igazság. Egyszerű csak túlcsordultak bennem az érzelmek.
Utóiratként csak annyit:
Tippelhettek ki a pszichológusnő…
- 2010. Február -
I.
- Kérem, vegye le a pólóját! – mondta a doktornő, és mellkasomra tette a sztetoszkóp hideg fémjét.
- Nem hallok semmit... - majd újra meghallgatta – Nem, nincs itt semmi. Ezt nem értem. Ön akkor szívtelen?
- Az könnyen lehet. – feleltem nyugodtan – Mivel lelkiismeret-furdalás nélkül vettem el a rendelő várakozójában az egyik kisgyerektől a nyalókáját.
- Oh, maga szívtelen alak…
- Ahogy mondja. – és eközben öntelt, de erőltetett vigyor jelent meg arcomon.
- De ezt akkor sem értem. – lovagolt még mindig ezen a doktornő – Mi tartja magát akkor életben?
- A remény, doktornő – feleltem – a remény.
II.
Kiléptem a rendelőből az újdonsült diagnózisommal, és egy beutalóval a kórházba, amit rögtön ki is dobtam. Rágyújtottam (ha így haladok lassan tüdőm se lesz – gondoltam), és elindultam hazafelé. Illetve csak indultam volna, mivel egyszerűen nem tudtam parancsolni a lábaimnak, hogy elinduljanak, se a szemeimnek, hogy ne bámuljanak (úgy látszik már az agyam is elszállt, lassan meghalok?). Egy lányra lettem figyelmes, kinek gyönyörű smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna haja. Ürességet éreztem a mellkasomban. Hát már nem is tudok szeretni?
III.
Összezavarodottan értem haza, nem érdekelt senki. Több óráig csak feküdtem az ágyamban néztem a fehér plafont, miközben a Nap lassan vérzett el alkonyattá. Eljött az est sötétsége. Furcsa érzések kavarogtak volna bennem, ha lettek volna érzéseim. Kerestem magamban őket, de hiábavaló volt felkutatásuk. Egy se volt. Féltem volna, ha tudtam volna. Maguk nem tudják milyen a teljes üresség érzése. Tudni, hogy meg van mindened, és még sincs semmid. Borzalmas, és rémisztő érzés lett volna, ha lettek volna érzéseim. Kezdtem álmosodni, de féltem lehunyni a szemem, hátha meghalok. De mivel nem ismertem félelmet, becsuktam fáradt szemeimet, majd hirtelen kinyitottam megint őket, pupillám egy pillanatra kitágult, felkaptam a kabátom, és rohantam vissza a rendelőhöz.
IV.
Akkor adtam hálát az Istennek, hogy Magyarországon, és azon belül a gyönyörű Budapesten lakom, mikor láttam, hogy a szemetet nem vitték el a kukások. Egy hajléktalan viszont hajlékonyan, zsákmány után vadászott a szemetesben. Elküldtem volna a fenébe (mivel szívtelen vagyok, ha emlékeznek rá) de jobb ötletem támadt. Megmondtam neki, hogy ha kiguberálja a beutalómat, adok neki egy szál cigit. Három szálat követelt, de mivel szívtelen vagyok, jól fenékbe rúgtam, ettől rögtön megjött a munkakedve. Csak én voltam olyan hülye, hogy kidobjak egy beutalót, szóval nem kellett sokat válogatnia. Rám nézett, és remegő kezével átnyújtotta. Amikor a szemébe akartam nézni, megláttam, hogy a jobb szeme hiányzik. Megrémültem volna, de hát nem éreztem rémületet. A megnyugvás és az öröm mosolya került rá az arcára, és egy szemével olyan tiszta tekintettel nézett rám, mint egy hálás kiskutya. Sajnálatot nem éreztem, de odaadtam neki a beígért egy szál cigarettáját, és mindketten eltűntünk az éj fekete leple alatt.
V.
Vidáman mentem volna haza, ha tudtam volna, mi az a vidámság. Hajnali három óra lehetett, mivel láttam kijönni a kapun a szomszéd nénit, aki már ilyenkor kimegy a parkba, mert nem tud aludni. Mikor meglátott, könnybe lábadtak szemei melyekből a nagy könnycseppek végig folytak öreg arcának ráncain. Én csak bámultam rá, együttérzést nem tanúsítottam, mégis úgy kezdett bele a történetébe, mint ha meglepődötten kérdeztem volna, hogy mi a baja.
- Jaj édesem, nem látta az én Artúromat? – egy pillanatra azt hittem a férjét hívják így, de rájöttem, hogy vagy már harminc éve nincs köztünk. Csak nem képzeli be az öreglány, hogy eltűnt elhunyt férjeura. – Nem… nem látta? Istenem… hova szökhetett az én kis kutyuskám…? – jaj, hát persze… a kutya. Őt hívják Artúrnak.
- Nem, sajnos nem volt hozzá szerencsém. – próbáltam együttérzést tanúsítani, de a hangom túl monoton és lenéző volt, ami után rögtön kapcsolt.
- Hát jó, de kérem, ha látná, hozza vissza. Nekem csak ő maradt. – mondta és lassan elindult a park irányába. Sajnálni akartam, de szánalmas próbálkozás volt.
VI.
Bementem a kapun, felcsoszogtam a lépcsőn, egyenesen a lifthez, majd beszálltam. Meg akartam nyomni a gombot, de a kezem mintha megfagyott volna, úgy megmerevedett. Némán bámultam a tükörbe. Tekintetem semmitmondó volt, arcom holtsápadt. Nekidőltem a liftoldalának, és csak néztem ki a fejemből, csodálkozva, figyelve bárgyú szemeimet. Lassan csúsztam lefelé. Ülve találtam magam, kezemben egy cigivel, amely elhalt csonkként hullott ki kezemből. Végigégett csikkje úgy hevert a földön, ahogy én. Sok közös dolgot fedeztem fel benne és bennem. Mind a ketten érzelmek nélkül pihentünk meg a lift padlóján, mint két halott a füsttel teli koporsóban. Több óráig merengtem ott, kiszolgáltatottnak érezve magam. Majd hirtelen nyílt a liftajtó, és véres testtel esett rám, keservesen sírva a szomszéd néni.
VII.
- Édes Jóistenem, miért büntetsz engem? – kiáltotta hisztérikusan.
- Mi történt? – kérdeztem, semmi meglepődés és semmi együttérzéssel.
- Megtaláltam Artúrt a park melletti utcán. Ott feküdt a padkán, mely úszott a vértől. Elcsapta egy autó, gondolom. Jaj, én édes Jóistenem… ahogy ott feküdt, és haldoklott, miközben vért öklendezett… - és ismételten erős sírás lett úrrá rajta. Majd kis idő múlva folytatta. – A karjaimban múlt ki. Legalább vele lehettem utolsó perceiben.
Mereven bámultam őt, arcomon semmilyen érzelmi ránc nem alakult ki. Felálltam, miközben ő ülve zokogott, és elindult a lift velünk felfelé, az ötödikre. Amíg bekísértem a lakásába, egy szó sem hagyta el a számat, mindvégig néma maradt. Ugyanezzel a tekintettel dőltem végig hűtlen ágyamon, és folytattam a plafon monoton bámulását egészen addig, míg a Nap első sugarai nem törtek utat a sötétségbe. Reggel lett.
VIII.
Érzéseim nélkül keltem fel ágyamból. Egy szemhunyást sem aludtam. Átöltöztem és elindultam a kórház felé. Reggel hét óra volt, és a villamoson mindenki ugyan úgy nézett ki, mint én. Fáradtan, kábán, érzelemmentesen. Mint ha egy lélek se lett volna a villamoson (és ezt szó szerint értsék.) Leszálltam, majd követtem a felfelé kacskaringózó utat, mely elvezetett a kórházhoz. Egy unott arcú, kövérkés, középkorú férfi ült a portán és a kávéját szürcsölgette. Ránéztem a beutalóra, és megszólítottam.
- Elnézést, merre van a – lestem kicsit – kardiológia? – ilyen unott tekintetet még soha nem láttam, rosszabbul nézett ki, mint én.
- Elindul, majd jobbra megy, egyenesen halad fölfelé, balra fordul, ahol meglátja majd a D épületet. Bemegy, felmegy lifttel a harmadikra, végigmegy egyenesen és ott lesz. Nem tesz semmit, viszlát. – köszönés nélkül haladtam el mellette.
IX.
A kardiológián nem voltak túl sokan. Biztos nem szívügyük eljönni – gondoltam viccesen, de humorérzékem se volt. Ahhoz képest, hogy csak páran voltak előttem, vagy másfél órát kellett várnom, hogy sorra kerüljek. Merev testtel ültem a székemen, egyedül a váróteremben. Egy doktornő kinézett, és intett a kezével, hogy be kéne már mennem. Felálltam a rozoga székből, majd beültem a rozoga orvosi székbe. A doktornő csendben pakolgatott, majd hirtelen mozdulattal fordult meg és fejhangon megkérdezte, hogy mik a panaszaim. Megijedtem volna, de hát nem voltam ijedős. Ránéztem, és szinte elhaló hanggal közöltem panaszom.
- A szívem.
- Na igen, de mi van vele? Fáj, szúr? – érdeklődött nem túl érdeklődően a doktornő.
- Nem, ezek nincsenek. Sőt, szívem sincs.
- Áhá, értem. – semmi meglepődöttséget nem tapasztaltam. Ez meglepett volna, de és sem vagyok az a meglepődős típus.
- Megnézem a szemét. – közölte velem teljesen nyugodt hangon.
- Na de maga kardiológus, nem szemész… Nem a szívemet, illetve annak helyét kéne megvizsgálnia?
- Van egy tippem, hogy mi lehet a gondja, kérem, bízzon bennem.
- Hát jó… Maga a doktornő… - és hátradöntött, majd belenézett a jobb szemembe, miközben lefogta a szemhéjamat. Elkezdtem szédülni, de valami brutális módon, és a bámészkodó női szempár úgy tekeredett felém, mint egy spirál.
- Jó. Kész is vagyunk. – mondta, és egyből elmúlt a szédülésem.
- Tudja mi a bajom?
- Igen. – felelte büszkén.
- Ne csigázzon, mondja meg! – szólítottam fel rá, mintha feltudott volna csigázni engem.
- Ön álmodik.
Abban a pillanatban ébredtem fel álmomból, zihálva, és verejtékezve.
X.
Édesanyám ült az ágyam mellett, és ijedten tekintett rám.
- Jól vagy fiam? – kérdezte, és mikor ránéztem, éreztem a szeretetet, a törődést. Éreztem a szívemet, tudtam, hogy a helyén van.
- Persze mama, minden rendben, csak… volt egy furcsa álmom.
- Na, meséld el! – kérlelt és éreztem a kíváncsiságot benne.
- Majd ha hazajöttem a suliból. Hosszú lenne most.
Beléptem a fürdőszobába és megálltam a tükör előtt. Pirospozsgás arcom csak úgy virított a fehér csempék között. Örültem magamnak. Miután végeztem a fürdőszobában, elköszöntem szerető szüleimtől, és útra keltem, hogy beüljek ismét a kopott iskolapadba. Ám rémültem bámultam előre. Artúr feküdt előttem. Szemei szomorúak voltak, és kedvtelenül nyöszörgött gazdája ajtaja előtt. Két vörös ruhás férfi egy fekete zsákot hozott ki a lakásból. Szemem tágra nyílt és kezemmel takartam el számat, így halkan hallatszott, ahogy a megváltónk nevét kimondom. Az egyik mentős meghallotta és felnézett rám.
- Szívroham. – mondta, és éreztem az együttérzést.
XI.
Furcsa érzések kavarogtak bennem, és valahol örültem, hogy legalább van minek kavarognia odabenn. Tekintetem végigsiklott az orvosi rendelőn, majd átmentem az utca másik oldalára, és bementem. Senki sem volt előttem, így egyből sorra kerültem, de ami bent fogadott, azt soha nem felejtem el.
- Jó reggelt. Mi a panasza fiatalember? – kérdezte mosolyogva az orvos, de én csak döbbentem álltam. – Valami baj van? – kíváncsiskodott, és olyan tiszta tekintettel nézett rám, mint egy hálás kiskutya. Hiányzott a jobb szeme. Felocsúdtam nagy nehezen, és elterelve kusza gondolataimat, kérdőre vontam.
- Elnézést, de hol van a doktornő?
- Sajnálom fiatalember, de elhunyt tegnap este. Én az új háziorvos vagyok. – ismét a döbbenet lett úrrá rajtam.
- Ne haragudjon, de miben halt meg?
- Ha jól tudom szívrohamban. Furcsa, nem volt annyira idős.
- De még mennyire, hogy furcsa. – mondtam és figyelembe se vettem, hogy utánam kiabál, miközben kimegyek a rendelőből.
XII.
Úgy ültem a buszon, mint egy zsák, ami bármikor eldőlhet. Szinte sokkoltak az események. Nem is kell mondanom, hogy új portás jött hozzánk, az iskolába, mert az előző meghalt. Nem mondták, hogy miben, de én tudtam. Egy középkorú, kövérkés férfi volt az új portás, aki a kávéját szürcsölgette, és vidáman köszöngetett a diákoknak. A történelem tanár, aki az osztályfőnök volt, még nem érkezett meg, ezért nagy visongás, és őrjöngés volt a tanteremben. Csak én ültem néma ajakkal. Féltem. Féltem, hogy bejön az igazgató, és közli velünk, hogy meghalt az osztályfőnökünk, és az új nem más, mint az én álmomból, a kardiológus doktornő. Meglepő módon nem így történt. Bejött a tanár, és elkezdett történelemórát tartani. Így még soha nem örültem annak, hogy tanulhatok. Épp az ipari forradalom kellős közepén tartottunk, mikor elnémult. Majd kisebb csönd után megszólalt.
- Ne haragudjatok gyerekek, de elfelejtettem mondani. Jött egy új osztálytársatok. Köszöntsétek nagy szeretettel. – majd odament az új osztálytársunkhoz, megkérte, hogy álljon fel, és mutatkozzon be. A lánynak smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna haja. Könnyes szemekkel bámultam feléje, némán suttogtam, hogy ez nem lehet igaz. És ekkor valami megmozdult az én szívemben. Majd váratlanul, hirtelen felnevettem, mindenki rémülten nézett rám, és elkezdtek nevetni azon, ahogy hangosan kacarászom. Hiába intette őket csendre az osztályfőnök, nem sikerült neki. Én csak nevettem, kacagtam, hahotáztam tovább, majd szemem ismét megtelt könnyel és sírógörcsben kezdtem fetrengeni a padlón.
XIII.
(Hát ez lenne a történet.) Most a pszichiátriáról írok nektek. Édesanyám mindent megtesz, hogy kihozzon, és ki is fognak hamarosan engedni, de még kezelés alatt állok. A pszichológusnő azt mondta, hogy a depresszió egyik mellékága lehet, amiben én szenvedtem, illetve szenvedek. Baromság az egész. Megmondom én nektek mi az igazság. Egyszerű csak túlcsordultak bennem az érzelmek.
Utóiratként csak annyit:
Tippelhettek ki a pszichológusnő…
- 2010. Február -
