Voltam én már minden. Egy kósza perverz gondolat a templomban, feleslegesnek tűnő emlékek a vizsgákon, a rosszra csábító hang, az öngyilkos hajlam, a temetésen eszedbe jutó vicc, de nem csak az elmékkel játszottam. Voltam én bűzös lehelet az első randin, az utolsó kupica pálinka, amely később visszaköszönt, eső a kiránduláson, merevedés a matekórán, én voltam a hiányzó öt forint, a lány, aki összetörte a szíved, a fiú, aki becsapott és megalázott, apád alkoholmámoros pofonjai, egy összetört álom, a fájó felismerés, az emberekben való csalódás és minden egyes hazug szó, amit valaha mondtak neked. Én voltam.
Egy valami nem voltam még: ember, és nem is lehetek. Ezért vagyok ilyen. Irigy rátok, de látod, próbálkozom, hisz mondd meg nekem: Nem ez az emberek főbb ismérve? Mások kínját okozni és látni? Megbántani valakit, hogy neked legyen igazad, fájdalmat okozni, hogy neked kevésbé fájjon, hazudni a saját védelmed érdekében, mást kínozni, hogy nagyobbnak lássanak. Ó igen, ezeknél mind ott vagyok, de te hozod meg a döntést, hogy akarsz-e velem játszani. Szóval nem vagyok ember, de emberi. Vagy talán ti vagytok ördögiek…
