- 2013 -
Angyali szerető
Egyszer jártam ott ahol még sosem voltam
vagy egyszer voltam ott, ahol még sosem jártam?
Nem emlékszem pontosan, bevallom, de
az biztos, hogy egy szőke lányra vártam,
kinek csókja méz édes volt, és mámorító ajkai
úgy tapadtak számhoz, hogy levegőt se kaptam.
Egy kicsit talán meghaltam abban a pillanatban.
Még a cigarettája íze se tudta elnyomni csókját.
És én a kezembe vettem puha, fehér kacsóját,
miközben fejemben egyre csak nőtt a gondolat:
Ki ez a nő? Talán egy angyal lenne az égből
kit a Jóisten küldött kedvtelésből, hogy lássa,
hogy nyűgöz le engem gyönyörű alkotása?
Istenem, tudsz valamit, nem tagadhatom.
E ócska, hitvány földre küldted angyalom,
és cserébe csupán azt kérted szeressem…
Én szerettem! Érintését soha nem feledtem se illatát,
De aztán szívem szenvedett keserves kínhalált,
mikor váratlanul egy téli estén végleg elhagyott,
mert kirekesztették maguk közül az angyalok.
- 2012 -
Van-e a sírból visszaút...
Van-e a sírból visszaút kedvesem?
Leszel-e bűnben hű bűntettesem?
Élet ez nélküled, de mégis veled?
Szeretsz-e úgy, ahogy szívem szeret?
Akarsz-e még szívem húrjain játszani,
Mert szeretnél végre embernek látszani?
Tudsz-e még velem álmodni vagy sem?
Van-e a sírból visszaút kedvesem?
Útravaló
Ne sírj! Álmodj tovább és keress!
Legyél kínban vagy sírban: Nevess!
Bántottalak, de a követ rám, ne vesd,
Csak emlékezz vissza; És szeress…
(Köszönettel Ganczer Laurának!)
Csókolom kezét, lábát,
Arcát, száját,
Minden egyes porcikáját
Csókolom!
Áldom a percet, napot
Havat, fagyot, azt,
Mi nyomot hagyott
Áldom!
Látom, az elmúlt időt
Jelent, jövőt
Embert törőt
Látom!
Érzem a szívemben, csontomban
Minden forró csókodban
Mindent magamba fojtottam
Érzem!
Mint kalitkába, úgy zárjuk be őket
Nem nyafogunk, nagyok vagyunk már
De néha olyan jó anyánk karjaiba borulni
És tudni, hogy ő mindig visszavár
Lehet hallgatni némán, raktározva el
Megannyi gondot, komoly problémát
Nem tudva, milyen gyorsan is megtelik
Rozsda vonta lelki kalitkánk
Hirtelen pattannak majd el a rácsok
Szívünkre súlyként nehezülve száll
Felemészthet a törött kalitka
De meglásd anyánk akkor is
Gyönge karjaiba zár.
- 2011 -
Halált hozó találkozó (Hódolat Kosztolányinak)
Keresi élőben, holtban a férget
Tévelygő kísértet kíséri csendben
Mint vérszívó kullancs az elsorvadt testen
A szerelem sötét verem...
És sajnos én jól ismerem
Estem bele, be is löktek
Szépen lassan meggyötörtek
Voltam én ott minden lánnyal
Nagy ásóval, kis lapáttal
Ástam sokszor, egyre mélyre
Kopott szívem rejtekére
Áztam-fáztam, mégis ástam
Jó párszor lent éjszakáztam
Nem láttam, de ott volt nekem
És úgy éreztem, boldog velem…
Estem bele, be is löktek
Szépen lassan meggyötörtek
Voltam én ott minden lánnyal
Nagy ásóval, kis lapáttal
Ástam sokszor, egyre mélyre
Kopott szívem rejtekére
Áztam-fáztam, mégis ástam
Jó párszor lent éjszakáztam
Nem láttam, de ott volt nekem
És úgy éreztem, boldog velem…
Hiába hallgatsz!
Hiába hallgatsz, ha mindent elmond
Érzéseidnek zavaros hamis mása
Hiába zárod szíved mély rejtekébe
Szemeden csillan meg könnyed tükörképe
Lelked tükrének lágy suttogása
Drága, bonyolult, hazugságban élő kedvesem!
Traktálhatsz életed minden bújával, bajával
De ha zavar téged a nyomorult földi léted
És benned érett, ám fájó kérdéssé lett az élet
Miért foglalkozol folyton a halállal?
Engem becsaphattál volna, ha magadat sikerül
Nekem hazudhatsz sokszor, de úgy is látom
Becsapott éned kudarc teli leplezett harcát
Mely felfedhetné bensőd elfojtott, igaz arcát
De így nem hallod meg soha segítő suttogásom
Miért van az?
Miért van az, hogy mindig mások
A szerelmi vallomások?
Miért van az, hogy egy szó kevés
De egy mondat már sok?
- 2010 -
A bűnhöz
Te vagy az éj leple alatt
Ki engem, csíp, rúg s harap,
Bánt, ha kell,
És nem űzi semmi el
Éjszakákon át
Hallom halk dalát
Ahogy hang oson fülbe
Mint vad, barbár csürhe
Úgy tépsz kisebb darabokra
Mint ha ez egy játék volna
Játszol velem,
Igaz, s hazug szavakkal
Miközben én
Hallgatom néma ajakkal
Mit súg nekem az Isten
Talán azt: Menekvésed nincsen
Szerinted hozzánk oly kegyetlen
Hogy feláldozza fiát, egy kereszten
De ki áldozná fel fiát, ha nem ő,
Nekünk, ostobáknak a teremtő.
Igen, bántasz, ha kell
Engem bűnöm ütlegel
Csak legyen, legyen olyan ember
Kit, ha kínzol, sírni nem mer.
Csak ember legyen
Fenn a hegyen
És lássa
Hogy halt meg érte
Messiása
Depresszió
Isten se óv meg engem
Ha csak az ágyon fekszem
Sajnáltatva magam
A lelkem mint az ég
Babits-i feketeség
S eltűnök benne nyomtalan
Fájó szívvel búcsúzom (Szakács Tamás emlékére)
Fuvallat süvítve sikál serényen
Kopottabb szürke sziklák terében
Suttogó fák ölén sivító sakál
Érzi, és megérti fuvallat szavát
Némán tátongó terület taván
Talán teremt, temet: élet s halál
Nem látod, nem találod Teremtőd nyomát
Közben kenyerét eszed, s iszod a borát
Csattanó tenyér tág csöndet csinált
Senki sem hallott ily isteni imát
Majd számtalan könnyel kínozta magát
Mert érezte, értette fuvallat szavát
Esthajnal
Fény csillan meg az esti ruhán
Csak egy lámpa pislogott csendesen
Tekintet téved útja nyomán
S nem áll meg egy kósza percre sem
Illatok áradnak át a szobán
Bemenve házak ablakain
S vesznek részt az úrvacsorán
Mit kínálnak templom tar falain
Tétova tükör emberi formát
Mutat ámuló gyermek elé
Nem lát mást csak isteni szolgát
Ki vágyakozik az anyja felé
Az este befesti az utca porát
Mikor álmodunk némán és csendesen
Hajnali fény gyúl útja során
S nem áll meg egy kósza percre sem
Depresszió egy fához
Sűrű eső zúdul le a tölgyre
Halott tagjai hullanak a földre
Megtépázott ágai
Nem csüngenek róla
Mintha belül szíve
Még mindig zakatolna
Másnap, könnyebbülten
A tölgy helyére ültem
Kis idő múltán
Néztem a nagy tönkre
Meglehet, hogy bánatom
Őt is meggyötörte
Őt is meggyötörte
- 2009 -
Érzéstelenítés
Érzéseim ott vannak verseimben,
Máshogy nem osztom meg őket.
Problémáim sajátjaim, nem terhel mást,
Nem rejt ismeretlent, sem ismerőset.
Más is így van ezzel, nem csak én
Rajtunk van az a bizonyos lepel
Ami eltakarja gondjainkat, mely
Minket minden nap lep el.
Mindenkinek meg van a maga gondja
Az enyém csak egy kicsiny halmaz
Tudod, mit rejt a sajátod, és az enyémről
Csak én tudom, hogy mit tartalmaz
Halottai a múltnak
Gazdagon, zölden virított rég
Most minden csúf feketeség
Földben a múlt holtakat hagyott
Ahogy ember, úgy lélek is halott
Sirató anyuk arcát látom
Sápadt, szürke keresztfákon
Vallási, politikai, humánus elvek
Miatt fekszenek itt, kik halált leltek
Titokban halkan súgja a temető
Céljaikban egy volt az egyező
Menteni, azt mi menthető még
Ami gazdagon, zölden virított rég
Némán hallgatom, mit fülembe súgnak
Elfelejtett, halottai múltnak
Ébressz, majd, ha eljött a reggel...
Ébressz, majd, ha eljött a reggel
Álmos Nap, ki felhők közt kel fel.
Kávét iszik, ahogy én is teszem,
És hozzá jó reggelt kíván nekem.
Szemem kinyílik lassan,
Csak emlék a meleg paplan.
Ágyam magához csábít,
Hogy öt perc semmit se számít.
Ébred lassan minden tagom,
Aludnának, de nem hagyom.
Virradnak így új napra,
Emlékezvén a tegnapra.
Ébressz, majd ha eljött a reggel
Álmos Nap, emlékeim fedd fel.
Tegnapról van minden emlék,
Amit reggel elfelednék.
Az ördögnek könnye...
Az ördögnek könnye
Szeméből kiszökve
Nagy szemekben hullott
Vörös, poros földre
Pokolból a lelkek
Mennyből a szentek
Csak nézték, és idéztek
Pokoli nagy csendet
Az ördög a kínban
Pokolian sírva
Bánatát a falra
A körmével felírta
Pokolból a lelkek
Mennyből a szentek,
Között Isten teremtett
Néma, síri csendet
Csak nézte az ördög
Közben falra költött
Csak írta folyton bánatát
Mely lassan formát öltött
Isten se fordult el, mint más
Ő is nézte az írást
Majd elfordult hirtelen,
Nem tudta visszatartani a sírást
Földi halandók, az itt a hír,
Hogy nagy baj lehet, ha az ördög is sír!
Rémálom és rémvalóság
Tehetetlenül feküdtem én
Körülvettek a néma falak
Majd fölém tornyosult lassan
Egy ijesztő, sötét alak
Ekkor riadtam fel álmomból
Veríték folyt végig arcomon
Majd félelem vetült rá és
Könyörtelen borzalom.
Vékonyka lánggal gyertyám
Próbált fényt adni énnekem,
De közelről valaki elfújta
Váratlanul, hirtelen
Ágyamnak a szélén ült ő
Számat nem hagyták el szavak
Félelemben tartott egész éjjel
Egy ijesztő, sötét alak
Csúf szépség
Az édes illatú savanyúság íze
Pillanatra megmarad, s örökre elveszik
Örömmel bánod, és szomorúan örülsz
Hogy erős, satnya szívedre telepszik
Áldott csúfság az átkozott szépség
Az elismert többséget elítéljük páran
Hazudnak némán a hangos igazak
Kik igazan élnek, halott hazugságban
Szomorú képzelet és boldog valóság
Látszólag kevés, e rengeteg gyérség
De tudják kedves tudatlanok a bántást:
Áldott csúfság az átkozott szépség
A Világ (Arany János verse nyomán)
A Világ egy foszló bársonyfotel,
És minden egyes ember rajta ül;
De majd ha Isten se tartja össze többé,
Szétfoszlik, és minden elterül.
A Világ egy kényelmes ágy,
Benne álmodunk, és ébredünk.
Észre se vesszük, hogy közben,
Lassan elmúlik az életünk.
A Világ egy használt ruha,
Nem szívesen vagyunk benne.
De mit se számít majd,
Ha eljön a hűvös fagyok leple.
A Világ az Isten szekere,
Megrakta olcsóval, drágával.
De ember az Ő segédje,
Aki megpakolja szeméttel, trágyával.
Lassan telnek a hónapok…
Lassan telnek a hónapok
Ha kérded, igen, jól vagyok
De kérdezhetnél mást is;
Szívembe, mint egy áspis
Úgy haraptál bele
És be nem gyógyuló sebe
Örökre megmarad;
Csak nézd meg magad
Mi lett belőled
Kit megismertem hölgyet,
Abból szívtelen nő lett;
És ahogy bennem a fájdalom
Benned a szánalom, úgy nőtt meg
Így közben szívem, mint szíved
Néma kő lett, mely hallgat
És engem zargat, bánja sírva
Így tegyél majd sírba;
Fejtámlám is kő lesz, mint szívem
De hiszem, hogy változol
Fejemre nem gyászt hozol,
Hanem örök megnyugvást;
De sajnos te nem tudsz mást
Csak nekem fájdalmat okozni
Amit csak te tudsz tovább fokozni
Hiába is tagadod;
És a hajnalok, nem mesélnek többé
Némák maradnak mindörökké;
Nem szólnának már soha hozzám
De tudom, rád csak a bánatot hoznám;
Így elengedlek én is téged
Élj hát nélkülem, Isten véled;
És ha felidézném képed
Te gondolatban széttéped;
Nem szólok én már hozzád
Úgy is csak kínomat fokoznád;
Nem húzom tovább a dolgot
Csak egy valamit mondok:
Hidd el, tényleg jól vagyok
Csak lassan telnek a hónapok…
Választás előtt
Melankolikus a helyzet
A jelzet időpont oly távoli
Mint anyától gyermek
Elválasztott a nemzet
És már minden álnoki.
Dologra fény derül,
De van mire rákerül
Az eltusolás leple
És mint haldokló lepke teste
Lassan, végleg elterül
Majd a becsapott nép
Újra elcsendesül
De nem gyógyulnak a sebek
Újra felszakadnak
A megnyugvás helyett
És egyszer, egy szép napon
Nem hunynak szemet
Azok kik eddig kussoltak
Nem lesz több ügy mit tusolnak
Nem lesz újra diktatúra
Bár csak ez a népen múlna
De a holnap még is
Reménnyel kecsegtet
Elmúlik ez, mint a tél is
És a nemzet új tavaszt kereshet
Új reményt és megnyugvást
Mert az idő nem tud mást
Csak változást hozni
A sorsban nagyot lapozni
Ha végre hagynád
Istenem, boldog lennék
Istenem, boldog lennék
Ha megadnád!
A Hontalan Utcákon Némán
Ránézel üres tenyerére.
Sápadtan nézel feléje.
Igénytelen, piszkos alak
Fekszik a kapu alatt.
Gondolod: szegény pára.
De semmit nem adsz a markába.
Nem segítesz rajta,
Segít az Isten,
Ha úgy akarja.
Jobban nézhetett ki régen
Nem, mint most, szegénységben.
Éjszakákon álmodik
S megálmodja álmait.
Nem érdekel, tovább haladsz
Örülhetsz, gazdag maradsz
De ha egyszer én meglátom
Kéregetni az utcákon
Sajnálatot ne várjon tőlem
Kapott már mástól bőven.
Én csak egy dolgot tennék
Mellé leheverednék
Semmi sincs itt rendben
Elsírja magát csendben
Élnénk együtt reménységben
Lecsúsztál édes hazám
Veled vagyok szegénységben,
Istenem, vigyázz reám.
A reményvesztett
Az Isten háta mögött élek egyedül
Egybemosódtak éjszakák, nappalok
Esténként rám tör a keserű magány,
De vigaszt nyújtanak a síri hajnalok
Hisz minden reggel újjászületek én
A napfény táplálja újra elhalt testemet
Bár hiába, nem látogat senki sem
És nem ápolja egyre haldokló lelkemet
Az Isten háta mögött élek egyedül
Életet jelentik nekem a nappalok,
De mit sem számít, ha minden egyes este
Várakozva, magányosan meghalok.
Hétköznapi komédia
„Hozzá se nyúltam, elhiheted,
Már megint az egészet túlliheged.”
- Mondtam, és leléptem
Azon nyomban
Visszatértem a kocsmából,
Elegem lett a játszmából
Egész nap csak vesztettem
Nem nyertem egy centet sem
A feleségem csak nézett rám,
Én homályosan vissza rá
Csak hallgattam, kicsit kábát,
Hogy mit mond a házisárkány.
- Eltűnt az összes pénzem.
Hát drágám, köszönöm szépen
Miből csináljak új mellet,
Ha te iszol a pult mellett?
- Hozzá se nyúltam, elhiheted,
Már megint az egészet túlliheged.
- Mondtam, és leléptem
Azon nyomban...
- 2008 -
A Fa
Emlékeim nagy része
Egy fába van belevésve
Találsz egy emléket
Minden egyes repedésben
És ha belenéztél
Minden egyes repedésbe
Emlékeim soha többé
Nem múlnak majd feledésbe
A halál talán olyan…
A halál talán olyan, mint az élet?
Fájó dolgok részesei leszünk,
Sok dolog megtörténik velünk,
Mégis tart minket a lélek?
A halál talán valaminek a vége?
Vagy utána valami következik?
Az ember szomorú vagy örvendezik,
Mikor végig fut életének filmje?
Az élet folytatása a halál?
Emberi átok vagy isteni lépés?
Túl sok itt a kérdés,
Talán.
Fájdalomtorta
Búval meghintett fájdalomtortát
Nyomtak le a bánatos torkán.
Nem ízlett neki, miért is ízlett volna
A búval meghintett fájdalomtorta
Elmúlt már az ősz is...
Elmúlt már az ősz is
Kopár minden utca
És a szél a halott táj
Emlékeit súgja
Halottak már a rétek is
Nem hallom madarak dalát
Nem látok semmi mást
Csak a halált.
Csupán egy varjú károg
Fekete küldönc hozza a hírt
Hogy a fagyot föld rejt
Megannyi sírt
Hogy mi szép a télben?
Azt nem is sejthetem.
Csak azt tudom, hogy ilyenkor
A boldogságom temetem.
Esti búcsú
Esős őszi éjjelen, míg
Cseppek hangját hallgatom
Megjelenik tenyered
A hideg, párás ablakon
Szólnál hozzám,
De hangodat nem hallhatom
Csak érzem, ahogy megpihen
Ajkad az én ajkamon
Szádat elhagyják a szavak
Beleremegnek mind a falak
Szemedben magamat látom
S benne az én halálom
Ölelésed öl meg engem
Karjaidba temetkeztem
Könnyeid mossák arcom
Szép volt nekem így meghalnom
A hontalan
Lassan múlik az idő.
Ráér, hisz gondtalan.
Talán megáll egyszer,
Ha hazát kap a hontalan.
Vörösre feslik az ég,
Középütt fehér fény ragyog.
Zöld pázsit nő ki a földből,
Melyet népe elhagyott.
Vér és könny áztatta e föld,
Melyen idegen nép taposott.
Eltűnt már a fehér és a zöld,
Vörös égen ragyognak csillagok.
Hontalannak érzem magam.
Hiányzik a piros, fehér, zöld.
Sürgetem, hogy megélhessem,
A gondtalan időt.
Nagy Úr az Unalom...
Nagy Úr az Unalom,
Én vagyok a szolgája.
Kezében a hatalom,
Így kerültem fogságba.
Rabláncomtól szabadulnék,
De szorosan magához zár
A lakat mely nem nyílik
A zárka túloldalán.
Segítségért kiáltanék,
Ajkam makacsul hallgat.
Szavaim hangtalanul,
Csapódnának falnak.
Zárkámból nincs kiút,
Tudom már régen.
Máskor majd elmerülök
Az élet tengerében,
Ahol nincsen se börtön,
Se nagyúr, csak én
És az életem, mely
Felszabadul.
Sóhajtanék egy mondatot...
Sóhajtanék egy mondatot
De nincsen többé, elhagyott
Elmentek már mind a szavak
Csak a néma ajkam maradt
Mit tehetnék? Néma a száj
Senki nem hallja, hogy kiabál
Ajkam börtön, nyelv bilincsem
Hogy mondjam el?
Ha hangom sincsen
Téli emlék
Itt van újra, itt a tél
Visszatér, mit felednél
Boldogság már messze jár
Hűvös szél szárnyán száll
Itt van újra, itt a tél
Eltűnt, amit kerestél
Nem találom én se már
Hűvös szél szárnyán száll
Minden nap és mind emlék,
Minden nap mit elfelednék,
Itt van újra,
Itt a tél.
Majd elmegy,
És visszatér.
Bűnbeesés
Magával csábított engem
Egy fekete, bukott angyal
Csalogatott, becézgetett
Nyájas, elhaló hanggal
Követtem hát őt, húzott
Egyre csak húzott maga után
Míg egyszer csak átvonszolt
A bűnömnek kapuján
Édes volt ott az élet,
Ó, de még milyen édes
Az ember azt érzi ott,
Hogy mindenre képes
Hirtelen vége lett ennek
Fájdalom és kín következett
Majd aztán meglepő módon
Lucifer nyújt feléd kezet
Nem csalogat már
Hív, hogy őt kövesd
Arra a helyre ahonnan nincs ki út
És, ahol minden kénköves.
Megbántam, megbántad
Ez mit sem számít ma már
Vonzott, megtettük, bűnhődünk
Ez a pokoli szabály
- 2007 -
Sötét éjjelen át...
Sötét éjjelen át,
Üvöltő farkasok között.
Süvöltenek szélben a fák,
Hatalmas vén hegyek mögött.
Sötétbe burkolódzott a táj,
Felvéve esti köpenyét.
Holdfénye a tavon táncot jár,
S nézem, mint égi tüneményt.
Sokszor gondolok rád,
Mikor egyedül vagyok.
Tudom, messze jársz már.
Ezt súgják nekem a csillagok.
Szertefoszlott...
Folyton folyvást, szüntelenül,
A szerelmemet várom.
De rájöttem, hogy ez olyan,
Mint egy szertefoszlott álom.
Kerestem, kutattam,
Úgy tűnik hiába.
Nem akad nekem más,
Szerte e Világba.
Álmomban és ébren,
Mindenhol őt látom.
De rájöttem már végre,
Ez egy szertefoszlott álom.
Hiába...
Hiába van órám,
Ha időm nincsen.
Hiába vagyok szabad
Ha rajtam van bilincsem.
Hiába a pénz,
Ha nincs szeretet.
Hiába a válasz,
Ha nincsen felelet.
Hiába az akarat,
Ha van félelem.
Hiába az élet,
Ha nem élhetem.
Hiába az igazság,
Ha az hamis,
Hiába a csend,
Ha szól a hang is.
Hiába a lakás,
Ha nincs otthonom.
Hiába vesztem el,
Ha mégis hordozom.
Hiába várok rád,
Ha tudom, nem jössz el.
Hiába szeretlek,
Szívvel, lélekkel.
Látni vágyok
Sötét veremben
Gyertyám, csonkig égett.
Gyertyám, csonkig égett.
Már régóta nem szűrődnek be a fények.
Nem mozdulok innen,
Amíg nem látok.
Értse meg az Isten,
Hogy én látni vágyok.
Láthatatlan félelem,
Környékezz meg engem,
Érzem, hogy elsorvad, elmúlik a testem.
Kínt én már nem érzek,
Csak azt tudom, hogy fáj
S lelkemnek börtöne,
Örökre bezár.
Meghaltam vagy élek?
Én sem tudom már,
Hallom és érzem, hogy ismeretlen a táj.
Nem tudom, hogy hol vagyok
És nem látok semmit
De valahogyan úgy érzem,
Jó nekem itt lenni.
Hirtelen az égből
Megszólal egy dallam,
Hallgatom csendben, és dúdolom halkan.
Szinte suttog e dal,
Ahogy éneklik az angyalok
S tudom és látom azt már,
Hogy én vak vagyok!
Merengés
Szobám füst és merengés
Ég a cigaretta szál
Tűz perzseli a végét
A füst mennyezetig száll
Olyan ez, mint az élet
Égés, szívás, elhamvadás
Sötétben pislákol a fény
Lassan hullik a parázs
Majd a végéhez érsz
Rájössz, hogy nincs több szál
Szenvedve nyomod el
Utolért a halál
Nem
A tűz nem égő,
Nem sápadt a hold.
Nem él az élő,
Nem halott a holt.
Nem virrad a reggel,
Nem gyáva, aki fél.
Nem hazug az ember,
S nem a bűnben él.
Nem múlnak a percek,
Nem kel fel a Nap.
Nem a ma után,
Jön el a holnap.
Nem létezik Isten,
Nem létezik menny.
Ez mind igaz?!
- 2006 -
Szeretnék szeretni
Szép dolog a szerelem!
Nagyon is kell nekem.
Szeretnék szeretni,
Felhőkön lebegni.
A szerelem az a csoda,
Amit nem értünk meg soha.
Az idő elszáll, szívem dobban,
Lelkem tüze égbe lobban.
Valaki a párját várja,
Sokaknak nyíl csókra szája.
Előttük a végtelen,
Gyönyörű szép érzelem.
Enged végre el magad,
A szerelemben mindent szabad.
Vele sírjál, vele nevess,
Közben csodáld, egyben szeresd.
Mindenkinek van egy párja,
Csak téged vár karját tárva.
Elviseled a hideget,
Ha melengeti szívedet.
Szép dolog a szerelem!
Eleget szenvedtem,
Szeretnék szeretni,
Viszonzást érezni.
