Sívó évek alján
Én azt hittem, hogy sívó évek alján
majd sziromtépő szélvihar söpör
hogy halálárnyas kislány-tested alám,
mint barbár sorsom áldozása dől.
S mert fekély e föld az Ige testén
életünkből majd vérzőn fölfakad,
s rohanva fúló gyermekimám vesztén
új sorsot kér e lobos áradat.
Szólj! Véres éggel sors már mit takarhat?
És ím iszamlós partok fölé ajkad
mosolygó íve hídként megfeszül...
Szeretlek. S jövőm úgy kezedbe fárad,
mint csókra nyíló, ízes, forró szádat
tompítja kék borongássá az űr.
A fény szeretője
A lány a csúcsra néz, s a dőre
úgy véli: színarany.
“A fénynek nincs még szeretője”...
s köti szárnyát, ha van.
Köti szárnyát és lép előre
– lent zúg a mély Garam,
s pár vízcsepp visszahull a kőre,
hol eltűnt: nyomtalan!
Emlék
A nagy gótíves templomablak
napsugarakkal ötvözött
arany szentjei lapozgatnak
némán a fürtjeid között.
Körül hűs pompa és szilárdság.
Szobrok, fejkendős asszonyok.
S fejed szép, titkos fóliánsát
nézi az Úr és mosolyog.
Aztán egyszerre, pillanatra,
mégis szomorú lesz az Úr;
Fejed az áhítat lehajtja,
s hajad közül elébe hull
Karácsonyi ének a börtönben (1955.)
Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
– Hallod, Názáreti?
Súlyosak a láncok.
Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
– Hallod, Názáreti?
Megtörték a vágyak.
Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.
– Hallod, Názáreti?
Vedd el életünket!
Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
– Hallod, Názáreti?
Segítsd az anyánkat!
Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon által halvány fényre néznek.
– Hallod, Názáreti?
Peregnek az évek...
Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
– Hallod, Názáreti?
“Apámat ne engedd!”
Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
– Hallod, Názáreti?
Megbocsátunk... – Érted!
Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek
– Hallod, Názáreti?
Hozzád száll az ének.
Szeretlek
Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;
mert sápadt hangom mosolygássá
aranylik széjjel szádon.
Szeretlek,
mert káromlásos, sajgó istenhitem
hajnallá szépül, szivárványa
törik meg könnyeiden.
Szeretlek,
mert pogány gúnyom tiport minden csodán,
s te szád égő kelyhével nyújtod
legfájóbb úrvacsorám.
Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked...
Szeretlek,
mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,
mert betakarsz, s mert emlékeztetsz
egy szelíd elmúlásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése