Az ördög vallomása /saját/

Emlékszel életed azon részeire, ’mikor valami kínos, rémes, zavarba ejtő történt veled? Akkor én ott voltam. Nem láttál, mert benned élek, mélyen benn a szívedben és gondolataidban. Úgy idézel meg, hogy nem is gondolsz rám. Ne rémülj meg, hisz ismersz, sokszor találkoztunk. Sokféle módon tudok alakot ölteni. 

Voltam én már minden. Egy kósza perverz gondolat a templomban, feleslegesnek tűnő emlékek a vizsgákon, a rosszra csábító hang, az öngyilkos hajlam, a temetésen eszedbe jutó vicc, de nem csak az elmékkel játszottam. Voltam én bűzös lehelet az első randin, az utolsó kupica pálinka, amely később visszaköszönt, eső a kiránduláson, merevedés a matekórán, én voltam a hiányzó öt forint, a lány, aki összetörte a szíved, a fiú, aki becsapott és megalázott, apád alkoholmámoros pofonjai, egy összetört álom, a fájó felismerés, az emberekben való csalódás és minden egyes hazug szó, amit valaha mondtak neked. Én voltam.

Egy valami nem voltam még: ember, és nem is lehetek. Ezért vagyok ilyen. Irigy rátok, de látod, próbálkozom, hisz mondd meg nekem: Nem ez az emberek főbb ismérve? Mások kínját okozni és látni? Megbántani valakit, hogy neked legyen igazad, fájdalmat okozni, hogy neked kevésbé fájjon, hazudni a saját védelmed érdekében, mást kínozni, hogy nagyobbnak lássanak. Ó igen, ezeknél mind ott vagyok, de te hozod meg a döntést, hogy akarsz-e velem játszani. Szóval nem vagyok ember, de emberi. Vagy talán ti vagytok ördögiek…