Igazi szívtelenség - (saját)

I.

- Kérem, vegye le a pólóját! – mondta a doktornő, és mellkasomra tette a sztetoszkóp hideg
fémjét.
- Nem hallok semmit... - majd újra meghallgatta – Nem, nincs itt semmi. Ezt nem értem. Ön
akkor szívtelen?
- Az könnyen lehet. – feleltem nyugodtan – Mivel lelkiismeret-furdalás nélkül vettem el a
rendelő várakozójában az egyik kisgyerektől a nyalókáját.
- Oh, maga szívtelen alak…
- Ahogy mondja. – és eközben öntelt, de erőltetett vigyor jelent meg arcomon.
- De ezt akkor sem értem. – lovagolt még mindig ezen a doktornő – Mi tartja magát akkor
életben?
- A remény, doktornő – feleltem – a remény.

II.

Kiléptem a rendelőből az újdonsült diagnózisommal, és egy beutalóval a kórházba, amit
rögtön ki is dobtam. Rágyújtottam (ha így haladok lassan tüdőm se lesz – gondoltam), és
elindultam hazafelé. Illetve csak indultam volna, mivel egyszerűen nem tudtam parancsolni
a lábaimnak, hogy elinduljanak, se a szemeimnek, hogy ne bámuljanak (úgy látszik már
az agyam is elszállt, lassan meghalok?). Egy lányra lettem figyelmes, kinek gyönyörű
smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna haja. Ürességet éreztem a
mellkasomban. Hát már nem is tudok szeretni?

III.

Összezavarodottan értem haza, nem érdekelt senki. Több óráig csak feküdtem az ágyamban
néztem a fehér plafont, miközben a Nap lassan vérzett el alkonyattá. Eljött az est sötétsége.
Furcsa érzések kavarogtak volna bennem, ha lettek volna érzéseim. Kerestem magamban
őket, de hiábavaló volt felkutatásuk. Egy se volt. Féltem volna, ha tudtam volna. Maguk nem
tudják milyen a teljes üresség érzése. Tudni, hogy meg van mindened, és még sincs semmid.
Borzalmas, és rémisztő érzés lett volna, ha lettek volna érzéseim. Kezdtem álmosodni, de
féltem lehunyni a szemem, hátha meghalok. De mivel nem ismertem félelmet, becsuktam
fáradt szemeimet, majd hirtelen kinyitottam megint őket, pupillám egy pillanatra kitágult,
felkaptam a kabátom, és rohantam vissza a rendelőhöz.

IV.

Akkor adtam hálát az Istennek, hogy Magyarországon, és azon belül a gyönyörű Budapesten
lakom, mikor láttam, hogy a szemetet nem vitték el a kukások. Egy hajléktalan viszont
hajlékonyan, zsákmány után vadászott a szemetesben. Elküldtem volna a fenébe (mivel
szívtelen vagyok, ha emlékeznek rá) de jobb ötletem támadt. Megmondtam neki, hogy ha
kiguberálja a beutalómat, adok neki egy szál cigit. Három szálat követelt, de mivel szívtelen
vagyok, jól fenékbe rúgtam, ettől rögtön megjött a munkakedve. Csak én voltam olyan
hülye, hogy kidobjak egy beutalót, szóval nem kellett sokat válogatnia. Rám nézett, és
remegő kezével átnyújtotta. Amikor a szemébe akartam nézni, megláttam, hogy a jobb szeme
hiányzik. Megrémültem volna, de hát nem éreztem rémületet. A megnyugvás és az öröm
mosolya került rá az arcára, és egy szemével olyan tiszta tekintettel nézett rám, mint egy
hálás kiskutya. Sajnálatot nem éreztem, de odaadtam neki a beígért egy szál cigarettáját, és
mindketten eltűntünk az éj fekete leple alatt.

V.

Vidáman mentem volna haza, ha tudtam volna, mi az a vidámság. Hajnali három óra lehetett,
mivel láttam kijönni a kapun a szomszéd nénit, aki már ilyenkor kimegy a parkba, mert nem
tud aludni. Mikor meglátott, könnybe lábadtak szemei melyekből a nagy könnycseppek végig
folytak öreg arcának ráncain. Én csak bámultam rá, együttérzést nem tanúsítottam, mégis úgy
kezdett bele a történetébe, mint ha meglepődötten kérdeztem volna, hogy mi a baja.
- Jaj édesem, nem látta az én Artúromat? – egy pillanatra azt hittem a férjét hívják így, de
rájöttem, hogy vagy már harminc éve nincs köztünk. Csak nem képzeli be az öreglány,
hogy eltűnt elhunyt férjeura. – Nem… nem látta? Istenem… hova szökhetett az én kis
kutyuskám…? – jaj, hát persze… a kutya. Őt hívják Artúrnak.
- Nem, sajnos nem volt hozzá szerencsém. – próbáltam együttérzést tanúsítani, de a hangom
túl monoton és lenéző volt, ami után rögtön kapcsolt.
- Hát jó, de kérem, ha látná, hozza vissza. Nekem csak ő maradt. – mondta és lassan elindult a
park irányába. Sajnálni akartam, de szánalmas próbálkozás volt.

VI.

Bementem a kapun, felcsoszogtam a lépcsőn, egyenesen a lifthez, majd beszálltam. Meg
akartam nyomni a gombot, de a kezem mintha megfagyott volna, úgy megmerevedett.
Némán bámultam a tükörbe. Tekintetem semmitmondó volt, arcom holtsápadt. Nekidőltem a
liftoldalának, és csak néztem ki a fejemből, csodálkozva, figyelve bárgyú szemeimet. Lassan
csúsztam lefelé. Ülve találtam magam, kezemben egy cigivel, amely elhalt csonkként hullott
ki kezemből. Végigégett csikkje úgy hevert a földön, ahogy én. Sok közös dolgot fedeztem
fel benne és bennem. Mind a ketten érzelmek nélkül pihentünk meg a lift padlóján, mint két
halott a füsttel teli koporsóban. Több óráig merengtem ott, kiszolgáltatottnak érezve magam.
Majd hirtelen nyílt a liftajtó, és véres testtel esett rám, keservesen sírva a szomszéd néni.

VII.

- Édes Jóistenem, miért büntetsz engem? – kiáltotta hisztérikusan.
- Mi történt? – kérdeztem, semmi meglepődés és semmi együttérzéssel.
- Megtaláltam Artúrt a park melletti utcán. Ott feküdt a padkán, mely úszott a vértől. Elcsapta
egy autó, gondolom. Jaj, én édes Jóistenem… ahogy ott feküdt, és haldoklott, miközben
vért öklendezett… - és ismételten erős sírás lett úrrá rajta. Majd kis idő múlva folytatta. – A
karjaimban múlt ki. Legalább vele lehettem utolsó perceiben.
Mereven bámultam őt, arcomon semmilyen érzelmi ránc nem alakult ki. Felálltam, miközben
ő ülve zokogott, és elindult a lift velünk felfelé, az ötödikre. Amíg bekísértem a lakásába, egy
szó sem hagyta el a számat, mindvégig néma maradt. Ugyanezzel a tekintettel dőltem végig
hűtlen ágyamon, és folytattam a plafon monoton bámulását egészen addig, míg a Nap első
sugarai nem törtek utat a sötétségbe. Reggel lett.

VIII.

Érzéseim nélkül keltem fel ágyamból. Egy szemhunyást sem aludtam. Átöltöztem és
elindultam a kórház felé. Reggel hét óra volt, és a villamoson mindenki ugyan úgy nézett
ki, mint én. Fáradtan, kábán, érzelemmentesen. Mint ha egy lélek se lett volna a villamoson
(és ezt szó szerint értsék.) Leszálltam, majd követtem a felfelé kacskaringózó utat, mely
elvezetett a kórházhoz. Egy unott arcú, kövérkés, középkorú férfi ült a portán és a kávéját
szürcsölgette. Ránéztem a beutalóra, és megszólítottam.
- Elnézést, merre van a – lestem kicsit – kardiológia? – ilyen unott tekintetet még soha nem
láttam, rosszabbul nézett ki, mint én.
- Elindul, majd jobbra megy, egyenesen halad fölfelé, balra fordul, ahol meglátja majd a D
épületet. Bemegy, felmegy lifttel a harmadikra, végigmegy egyenesen és ott lesz. Nem tesz
semmit, viszlát. – köszönés nélkül haladtam el mellette.

IX.

A kardiológián nem voltak túl sokan. Biztos nem szívügyük eljönni – gondoltam viccesen, de
humorérzékem se volt. Ahhoz képest, hogy csak páran voltak előttem, vagy másfél órát kellett
várnom, hogy sorra kerüljek. Merev testtel ültem a székemen, egyedül a váróteremben. Egy
doktornő kinézett, és intett a kezével, hogy be kéne már mennem. Felálltam a rozoga székből,
majd beültem a rozoga orvosi székbe. A doktornő csendben pakolgatott, majd hirtelen
mozdulattal fordult meg és fejhangon megkérdezte, hogy mik a panaszaim. Megijedtem
volna, de hát nem voltam ijedős. Ránéztem, és szinte elhaló hanggal közöltem panaszom.
- A szívem.
- Na igen, de mi van vele? Fáj, szúr? – érdeklődött nem túl érdeklődően a doktornő.
- Nem, ezek nincsenek. Sőt, szívem sincs.
- Áhá, értem. – semmi meglepődöttséget nem tapasztaltam. Ez meglepett volna, de én sem
vagyok az a meglepődős típus.
- Megnézem a szemét. – közölte velem teljesen nyugodt hangon.
- Na de maga kardiológus, nem szemész… Nem a szívemet, illetve annak helyét kéne
megvizsgálnia?
- Van egy tippem, hogy mi lehet a gondja, kérem, bízzon bennem.
- Hát jó… Maga a doktornő… - és hátradöntött, majd belenézett a jobb szemembe, miközben
lefogta a szemhéjamat. Elkezdtem szédülni, de valami brutális módon, és a bámészkodó női
szempár úgy tekeredett felém, mint egy spirál.
- Jó. Kész is vagyunk. – mondta, és egyből elmúlt a szédülésem.
- Tudja mi a bajom?
- Igen. – felelte büszkén.
- Ne csigázzon, mondja meg! – szólítottam fel rá, mintha feltudott volna csigázni engem.
- Ön álmodik.
Abban a pillanatban ébredtem fel álmomból, zihálva, és verejtékezve.

X.

Édesanyám ült az ágyam mellett, ijedten tekintett rám.
- Jól vagy fiam? – kérdezte, és mikor ránéztem, éreztem a szeretetet, a törődést. Éreztem a
szívemet, tudtam, hogy a helyén van.
- Persze mama, minden rendben, csak… volt egy furcsa álmom.
- Na, meséld el! – kérlelt és éreztem a kíváncsiságot benne.
- Majd ha hazajöttem a suliból. Hosszú lenne most.
Beléptem a fürdőszobába és megálltam a tükör előtt. Pirospozsgás arcom csak úgy virított a
fehér csempék között. Örültem magamnak. Miután végeztem a fürdőszobában, elköszöntem
szerető szüleimtől, és útra keltem, hogy beüljek ismét a kopott iskolapadba. Ám rémülten
bámultam előre. Artúr feküdt előttem. Szemei szomorúak voltak, és kedvtelenül nyöszörgött
gazdája ajtaja előtt. Két vörös ruhás férfi egy fekete zsákot hozott ki a lakásból. Szemem
tágra nyílt és kezemmel takartam el számat, így halkan hallatszott, ahogy a megváltónk nevét
kimondom. Az egyik mentős meghallotta és felnézett rám.
- Szívroham. – mondta, és éreztem az együttérzést.

XI.

Furcsa érzések kavarogtak bennem, és valahol örültem, hogy legalább van minek kavarognia
odabenn. Tekintetem végigsiklott az orvosi rendelőn, majd átmentem az utca másik oldalára,
és bementem. Senki sem volt előttem, így egyből sorra kerültem, de ami bent fogadott, azt
soha nem felejtem el.
- Jó reggelt. Mi a panasza fiatalember? – kérdezte mosolyogva az orvos, de én csak
döbbentem álltam. – Valami baj van? – kíváncsiskodott, és olyan tiszta tekintettel nézett rám,
mint egy hálás kiskutya. Hiányzott a jobb szeme. Felocsúdtam nagy nehezen, és elterelve
kusza gondolataimat, kérdőre vontam.
- Elnézést, de hol van a doktornő?
- Sajnálom fiatalember, de elhunyt tegnap este. Én az új háziorvos vagyok. – ismét a döbbenet
lett úrrá rajtam.
- Ne haragudjon, de miben halt meg?
- Ha jól tudom szívrohamban. Furcsa, nem volt annyira idős.
- De még mennyire, hogy furcsa. – mondtam és figyelembe se vettem, hogy utánam kiabál,
miközben kimegyek a rendelőből.

XII.

Úgy ültem a buszon, mint egy zsák, ami bármikor eldőlhet. Szinte sokkoltak az események.
Nem is kell mondanom, hogy új portás jött hozzánk, az iskolába, mert az előző meghalt.
Nem mondták, hogy miben, de én tudtam. Egy középkorú, kövérkés férfi volt az új portás,
aki a kávéját szürcsölgette, és vidáman köszöngetett a diákoknak. A történelem tanár,
aki az osztályfőnök volt, még nem érkezett meg, ezért nagy visongás, és őrjöngés volt
a tanteremben. Csak én ültem néma ajakkal. Féltem. Féltem, hogy bejön az igazgató, és
közli velünk, hogy meghalt az osztályfőnökünk, és az új nem más, mint az én álmomból,
a kardiológus doktornő. Meglepő módon nem így történt. Bejött a tanár, és elkezdett
történelemórát tartani. Így még soha nem örültem annak, hogy tanulhatok. Épp az ipari
forradalom kellős közepén tartottunk, mikor elnémult. Majd kisebb csönd után megszólalt.
- Ne haragudjatok gyerekek, de elfelejtettem mondani. Jött egy új osztálytársatok.
Köszöntsétek nagy szeretettel. – majd odament az új osztálytársunkhoz, megkérte, hogy álljon
fel, és mutatkozzon be. A lánynak smaragdzöld szeme volt és hosszú, hullámos szőkésbarna
haja. Könnyes szemekkel bámultam feléje, némán suttogtam, hogy ez nem lehet igaz. És
ekkor valami megmozdult az én szívemben. Majd váratlanul, hirtelen felnevettem, mindenki
rémülten nézett rám, és elkezdtek nevetni azon, ahogy hangosan kacarászom. Hiába intette
őket csendre az osztályfőnök, nem sikerült neki. Én csak nevettem, kacagtam, hahotáztam
tovább, majd szemem ismét megtelt könnyel és sírógörcsben kezdtem fetrengeni a padlón.

XIII.

(Hát ez lenne a történet.) Most a pszichiátriáról írok nektek. Édesanyám mindent
megtesz, hogy kihozzon, és ki is fognak hamarosan engedni, de még kezelés alatt állok. A
pszichológusnő azt mondta, hogy a depresszió egyik mellékága lehet, amiben én szenvedtem,
illetve szenvedek. Baromság az egész. Megmondom én nektek mi az igazság. Egyszerű csak
túlcsordultak bennem az érzelmek.
Utóiratként csak annyit:
Tippelhettek ki a pszichológusnő…