Ady Endre

A halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

A megátkozott ember

Levágatom a két kezem,
Mert mindig ölelni akar
S ha én karolok, vétkezem. 

Csípje a nyelvem vas-fogó,
Mert mindig bántani akar
S ha én beszélek, romboló. 

Lábam nagy botlás törje ki,
Mert két lábam amerre jár,
Csak mások bukását lesi. 

És hunyjon el az életem,
Mert csupa-csupa kárt csinál
S ami áldás, azt temetem.

A nincsen himnusza

A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen. 

A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevítõ hõség,
Piros virág a Bánat
S barna-bús a Dicsõség. 

Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna. 

A Halál ős dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bûn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek. 

A méz maró keserû
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap. 

Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

Az én mennyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Az ó-temetőben


Az ó-temetőben tegnap

Nekidőltem egy sírhant-félnek,
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Én már félig halott volnék:
Száz halál-pók nagy gonddal sző be,
Hogy juthassak méltón, csinosan
Temetőbe.
De akik tovább is élnek?
Mi lesz velük szegény balgákkal?
Akik a mély, undok, nagy sírig
Elkísérnek?

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten. 

Nem harsonával, 
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel. 

És megvakultak 
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.



Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? 

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival? 

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul. 

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar



Sírni, sírni ,sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra. 

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek. 

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet. 

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben. 

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni. 

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását. 

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal. 

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra. 

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen. 

Tagadni múltat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve. 

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra. 

Testamentumot, szörnyűt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.